A magyar anyanyelvűek csak a magyar szavakat, míg a kínai anyanyelvűek csak a kínai közléseket olvasták fel. A magyar anyanyelvűeknek a magyar megnyilatkozásokat rövid párbeszédekbe foglalva, de önálló megnyilatkozásként kellett felolvasniuk, míg a kínai szótagokat izolált ejtésben vettem fel a kínaiak produkciójában. A felvétel során megjelenített magyar párbeszédeket és a kínai szavakat az 14. táblázat példái mutatják be, ahol az egymás megfelelőinek tekintett magyar és kínai szavak kiemelve láthatóak. A kísérletben felolvasott összes megnyilatkozás a tanulmány végén, a Mellékletekben látható (lásd az 1. és 2. mellékletet). A vizsgált magyar közlések esetén a kontextus segítette elő a megfelelő intonációs séma produkálását, míg erre a kínai szavak esetében nem volt szükség, hiszen egyrészről a hangsor adott tónusú megvalósulása indukálja a jelentést, másfelől a szomszédos tónusok koartikulációs hatása is befolyásolta volna a tónusprodukciót (Shen 1989a). A kísérletben a magyar és kínai egy szótagú szavak vokalikus részét elemeztem, mely a magyar szavak esetében középső nyelvállású, elöl képzett, labiális [øː], a kínai megnyilatkozások esetében pedig a szintén középső nyelvállású, hátul képzett, illabiális [ɤ] volt. Eltérő képzési jegyeik dacára e két magánhangzó akusztikai szempontból nagyon hasonló, és mindkettő a magánhangzótér közepén helyezkedik el, hiszen a képzési hely (a vízszintes nyelvhelyzet) és a labialitás a két magánhangzó esetében éppen ellenté­tes hatást fejt ki az akusztikai szerkezetre a következőképpen. Míg az illabiális veláris [ɤ] beszédhang esetében az ajakréses ejtés az ajakkerekítéses (veláris) szegmentumokhoz képest emeli a második formánsfrekvencia (F2) értékét, addig a labiális elöl képzett [øː] esetében az ajakkerekítés éppen csökkenti azt, ezzel az akusztikai magánhangzótér középső részére pozicionálódik mindkét magánhangzó (vö. 6.2. fejezet). Minden vokalikus elemet egy zöngétlen aspirálatlan obstruens előzött meg.

A kísérlet anyagát illetően megjegyzendő, hogy a kínai nyelv kötött szótagszer­kezetéből és monoszillabikus egységeiből fakadóan korlátozott lehetőségek álltak rendelkezésre a kínai szótagokkal ekvivalensnek tekinthető és jelentéssel is rendelkező magyar szavakat és minimális párokat találni. Ehhez kapcsolódóan meg kell jegyezni, hogy a kínai 2. tónusú sé [sɤ] szótag a kínai fonotaktikai szabályszerűségek szempontjából jólformált hangsornak tekinthető (és 4. tónusú megvalósulása létezik is), de ismeretlen okból fakadóan ehhez a hangsorhoz nem társul 2. tónus, tehát nem létező szó a mandarin kínaiban, és nem tartozik hozzá jelentés, így kínai karakter sem.