Egy másik említésre méltó kifejezés az úgynevezett memory boom. Megfogalmazója, Andreas Huyssen egy sajátos „emlékezet iránti megszállottságra” hívta fel a figyelmet, amely a múltat ​​feldolgozó irodalom és más műalkotások (főleg a film és képregény) áradatában nyilvánult meg.7 Ugyanezt a jelenséget Aleida Assmann és Ute Frevert Geschichtsvergessenheitnek, vagyis a „történelem iránti megszállottságnak” nevezték el.8

Az azóta végzett kutatások egyik központi kérdése az irodalom és az emlékezet kapcsolatának vizsgálata, amely az emlékezettudományi irányzat egyik meghatározó területévé vált. Az irodalomnak egyik leggyakrabban azonosított funkciója az emlékezethez kapcsolódóan a reprezentáció. Ennek megkülönböztetése, elkülönítése és kijelölése elsősorban Aleida Assmannnak köszönhető, akinek a koncepciója az irodalomnak mint az emlékezet médiumának a téziséhez kapcsolódik.9

Aleida Assmann szerint az írás mint az emlékezet médiuma és metaforája a nyomtatás megjelenése és elterjedése miatt állandósult. A könyvek több példányban történő kinyomtatásának lehetősége azt jelentette, hogy megszűnt az értékes művek megsemmisülésének veszélye. Ugyanakkor továbbra is fennállt az a reneszánsz idején különösen élénk meggyőződés, hogy minden szöveg képes megőrizni a múlt egy kis, de annál jelentősebb részét, beleértve a szerző halhatatlan szellemét is. Ez viszont azt jelenti, hogy az irodalmi művek raktározási funkciót töltenek be, biztosítva a múlt idők azon elemeinek fennmaradását, amelyek fontosak az identitásépítés szempontjából.10

Továbbá Aleida Assmannnak köszönhető a „tárolóemlékezet” (Speichergedächtnis) és a „funkcióemlékezet” (Funktionsgedächtnis) közötti különbségtétel is. Az előbbi olyan tényeket és történelmi ismereteket foglal magában, amelyek az emlékezeti gyakorlatban egy adott időpontban nem aktiválódnak. Az utóbbi viszont azokat a tartalmakat jelöli, amelyekre a csoportok a kollektív identitás kialakításának és megszilárdításának folyamatában hivatkoznak. Fontos megállapítás még, hogy a tárolóemlékezet dialektikus kapcsolatban áll a funkcióemlékezettel. Ugyanis mindkét típusú memória tartalmai áthatolhatnak egyikből a másikba. Ami a jelenben inaktív (elfelejtett, elfojtott vagy cenzúrázott), az a jövőben emlékezési gyakorlatok tárgyává válhat, és fordítva.11

Az irodalom, más médiumok mellett, biztosítja tehát, hogy bizonyos események rögzítésre kerüljenek és emlékezésre késztessenek. Ugyanakkor, mint Assmann kiemeli, az emlékezéshez hasonlóan fontos folyamat a felejtés, a múlt nyomainak elvesztése és eltörlése. A felejtés, amikor a funkcióemlékezet anyagában valósul meg, nem feltétlenül végleges, így az emlékezetből való kitörlés helyett inkább hasonlít a nem-emlékezéshez.12

Aleida Assmann megállapításai bizonyos értelemben összhangban vannak Birgit Neumann felfogásával, miszerint az irodalom az emlékezet különböző formáinak rezervoárja, amelyből az aktuális társadalmi és kulturális igények szempontjából attraktív és hasznos formák kerülnek kiválasztásra.13 Lényeges azonban, hogy Neumann azt állítja, az irodalom funkciója nemcsak a valóság reprezentálása, hanem annak megteremtése, megalkotása is. Az egyéni és a kollektív emlékezet, valamint az irodalom kapcsolatát elemezve kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy mi az etika, az emlékezet etikussága, és ez mennyiben kapcsolódik az irodalomhoz.14 Arra a következtetésre jut, hogy az irodalmat – más médiumokhoz hasonlóan – az adott kultúrában az aktuális tudás- és értékrendszer alakítja. Ezért egy bizonyos értékrendet tükröz és egy bizonyos etikát reprodukál. Az emlékezet és az irodalom viszonyát tehát nem lehet kizárólag a reprezentáció kategóriája alapján meghatározni. Az irodalom ugyanis nemcsak reprezentálja, hanem meg is teremti az emlékezetet. Az emlékezet létrehozásának folyamata közvetlenül kapcsolódik az irodalomnak azon funkciójához, amely az értékek átörökítésének és alakításának képessége. Ez azt jelenti, hogy az irodalmon kívüli értékekre való irodalmi formában való hivatkozással az irodalom képes befolyásolni a rajta kívüli valóságot: nem pusztán reprezentálja, hanem formálja is azt.

Az irodalom kettős szerepéről, miszerint az egyszerre őrzi és módosítja az emlékezet formáit, Renate Lachmann is ír. A kutató, aki az irodalom emlékezete mint intertextualitás koncepciójának a szerzője,15 azon az állásponton van, hogy az irodalom nem kezelhető kizárólag olyan médiumként, amely konkrét emlékeket tárol. Hangsúlyozza az irodalmi szöveg dinamikus szerepét: egyszerre reprodukál, termel és értelmez.16

Végül érdemes felidézni Astrid Erllnek az emlékezet és az irodalom kölcsönhatására vonatkozó meglátásait. A fent említettekhez hasonlóan azt állítja, hogy az irodalom az emlékezet sajátos médiumaként működik. Ez különösen akkor jelentős, amikor a kulturális emlékezet olyan rendkívül erőszakos emlékekkel kerül szembe, mint a háború, a terror vagy a népirtás. Az ilyen emlékek esetében az irodalomnak az a fontos feladata, hogy strukturálja az emlékezetet, ezáltal megkezdődhessen a trauma feldolgozásának folyamata.17

Erll ugyanakkor rámutat, hogy nem ez az egyetlen funkció, amelyet az irodalomnak el kell látnia. A kutató három fő mechanizmust különböztet meg a kollektív emlékezet médiumainak, köztük az irodalomnak a működésében. Ezek közül az első a memória tárolása, amely jelentésében hasonlít az Assmann által korábban leírt emlékezet raktározási funkciójához. Ebben az értelemben az irodalom garantálja az egyes – kollektív és egyéni – emlékek fennmaradását azáltal, hogy a különböző emlékek viszonylag állandó tárházát biztosítja. A második a cirkuláció, ami arra fut ki, hogy amit bizonyos szövegek egy adott múltról és az emlékezés módjairól mondanak, az nem önmagában áll, hanem folyamatosan szembesül más leírási módokkal. A cirkuláció a térbeli kommunikációhoz kapcsolódik, vagyis az emlékezeti narratíváknak a médiában való elterjedéséhez, viszont ezek a médiumok folyamatosan cserélődnek, a szóban forgó emlékezeti narratívákat egyre újabb és újabb médiumok közvetítik. Ezáltal a múlt sajátos változatai együtt konstruálódnak, és az érintett közösségek sajátjukként fogadják el azokat. A harmadik mechanizmus pedig a „felidéző jel” (cue). Az irodalmi szövegek akkor töltik be ezt a funkciót, amikor bizonyos emlékeket idéznek fel, és így biztosítják azok fennmaradását. Az irodalmi szövegek tekinthetők olyan jeleknek, amelyek különböző asszociációkat idéznek elő, egyfajta impulzusoknak, amelyek végső soron egy bizonyos múltkép előállításához vezetnek. Például utalhatnak bizonyos helyekre, amelyek a múltról szóló konkrét narratívákhoz kapcsolódnak – de egy ilyen üzenet csak egy adott emlékezetkultúrán belül befogadható. Ezt a szerepet tölti be Pierre Nora lieux de memoire koncepciója is (nem fizikai-földrajzi, hanem metaforikus értelemben értve), aki szerint az emlékezethelyeknek nincs sem feladójuk, sem szemiotikai kódjuk, és nem aktualizálódnak egy adott emlékezeti kultúra kontextusán kívül.18

A kulturális emlékezet és az irodalom kapcsolatára vonatkozó fogalmak fenti áttekintését Justyna Tabaszewska lengyel irodalomtudós 2013-as tanulmánya ihlette.19 2022-ben ugyanez a szerző megjelentetett egy könyvet, amely a lengyel emlékezet 1989 utáni fejlődésének dinamikáját tárgyalja, hivatkozva az emlékezet és az affektusok kutatásának eredményeire.20 Az emlékezet és az irodalom kapcsolatával összefüggésben a szerző lényegében megismétli a 2013-as tanulmányában megfogalmazott téziseket. Az elemzésre kiválasztott szövegek – amelyek között kizárólag fikciós művek szerepeltek – kiválasztását indokolva kifejti meggyőződését, hogy „az irodalom, és különösen a fikciós irodalom az, amely a legnagyobb hatással van az emlékezet keretének és mintáinak kialakítására”.21 A könyvben elemzett kulturális szövegeket „az emlékezet médiumaiként kezeli, amelyek konkrét események emlékezetét mutatják (vagy alakítják át), és […] befolyásolják a kulturális és kommunikatív emlékezeti mechanizmusok működését”.22 A fenti teoretikusokhoz hasonlóan Tabaszewska tehát az irodalmi szövegeket „aktív médiumnak tekinti, nem pedig olyan médiumnak, amely kizárólag emlékezeti sémákat és kliséket reprezentál”.23

A lengyel irodalomtudományban az emlékezet kérdését Barbara Szacka24 és Robert Traba25 is kutatták. Emellett említést érdemel a krakkói irodalomtudósok, köztük Teresa Szostek, Roma Sendyka és Robert Nycz által végzett Egy új bölcsészet felé: lengyel kulturális emlékezet [W stronę nowej humanistyki: polska pamięć kulturowa] című kutatás, amelynek eredménye számos, az emlékezetnek és más memoriális kategóriáknak szentelt publikáció.26 A jelen fejezetbe foglalt megfontolások szempontjából főleg a Ryszard Nycz által kifejtett megfigyelésekre érdemes odafigyelni. A krakkói kutató három metaforával határozta meg a lengyel emlékezetet, amelyek közül kettő különösen érdekes számunkra.27

Az első metafora, amely az emlékezet térbeli dimenziójához kapcsolódik, tájként írja le az emlékezetet. A táj változó elemként jelenik meg, amely az alkalmazott nézőponttól függően különböző formákat ölthet. Ahogy Nycz írja:

A második metafora az emlékezetet palimpszesztként mutatja be, utalva annak időbeli dimenziójára. Nycz az emlékezetet „lerakódásokhoz” hasonlítja, amelyekben állandó „tektonikus mozgások” mennek végbe. Az emlékezet soha nem valami állandó, változatlan, egyszer s mindenkorra adott. Az „emlékezet munkája” először abban áll, hogy felejtünk, nem emlékezünk, kizárunk, tagadunk, utána pedig visszatérünk az elfojtottakhoz, és kiemeljük a nem kívánt élményeket és emlékeket. És ahogyan a palimpszesztben a későbbi szövegből kezd kirajzolódni a korábbi szöveg, úgy az események későbbi, homogén és gyakran már elfogadott változatából áttör, előtérbe kerül, elismerést vagy legalább meghallgatását követel a más nézőpont, a másik nézőpontja.29

Az irodalom emlékezetformáló funkciójával kapcsolatosan figyelemreméltók továbbá Ann Rigney megállapításai, aki a memóriakutatás diskurzusába a konvergencia fogalmát vezette be.30 Ennek a fogalomnak a segítségével magyarázta meg az úgynevezett emlékezet helyei (lieux de mémoire)31 kialakulásának mechanizmusát. Ahogy azt Rigney megjegyzi, a „[…] kulturális emlékek […] hajlamosak konvergálni és összeolvadni” az emlékezet helyeibe.32 A különböző médiumok, beleértve az irodalmat is, az emlékezet más-más vízióit hozzák létre, amelyek aztán egy konvergenciafolyamat, azaz összeolvadás és összevonás révén konstruálják meg az emlékezet helyeit. A konvergencia folyamata diakronikus jellegű és két szakaszból áll: a premediációból és a remediációból. A premediáció arra utal, hogy a meglévő médiumok, amelyek egy adott társadalomban keringenek, sémákat biztosítanak az új tapasztalatokhoz és azok reprezentációjához. A korábbi események megértésének módja hozza létre tehát azt, ahogyan a társadalom a későbbi események emlékét megérti és értelmezi.33 Ez a megállapítás érvényesíthető magyar kontextusban többek között az 1956-os események emlékezeti feldolgozásának értelmezése során, amelynek témakezelése sok esetben az 1848/49-es forradalom és szabadságharc reprezentációjának nyomvonalát követi.

A remediáció fogalma arra utal, hogy az események, amelyek médiareprezentációi a konvergenciafolyamat során az emlékezet helyeit képezik, idővel rendszerint (évtizedek vagy akár évszázadok alatt) különböző médiumok által ismételten reprezentálódnak. Ahogy azt Astrid Erll magyarázza:

Másodszor, Rigney megjegyzi, hogy az egyes műalkotások katalizátorként működnek a köztér új történetekkel való megtöltésének folyamatában. A kulturális emlékezet fontos innovációs forrását jelentik, mivel széles a társadalmi hatósugaruk, kulturálisan hosszú életűek, valamint képesek arra, hogy addig elhallgatott vagy marginalizált történeteket artikuláljanak és hozzanak forgalomba. Azáltal, hogy bizonyos események emlékét a közszférába emeljék, a média – többek között a filmek és az irodalom – gyakran járul hozzá olyan viták megnyitásához, amelyekben történészek is részt vesznek. A történelmi igazság azonban nem mindig „győzedelmeskedik” a protetikus emlékezet felett. Ahogy Rigney megjegyzi, a műalkotások esztétikai értékének ereje páratlanul erős.38

Rigney harmadik megállapítása szerint a műalkotások mediátorként működnek. A széles hatókörű fikciós narratívák könnyen átlépik a nemzeti és nyelvi határokat. A különböző közösségek közötti kulturális emlékezetátadás közvetítőiként működnek, az általuk konstruált protetikus emlékezet munkája révén, amit transznacionális emlékezetnek nevezünk.39

Összefoglalva a fenti megfontolásokat, elmondható, hogy az irodalom egyik leggyakrabban megkülönböztetett funkciója az emlékezéssel kapcsolatban a reprezentáció. Ugyanakkor több kutató hívja fel a figyelmet arra, hogy az irodalom nemcsak az emlékezet médiuma, hanem meg is teremti ezt az emlékezetet, egyúttal olyan múltképeket formálva, amelyek a közösség szemében jelentőséget kapnak, és amelyeket ennek a közösségnek a tagjai igaznak és érvényesnek tartanak.

Tekintettel a fenti megfigyelésekre, jelen fejezet arra kíván reflektálni, hogy a magyar kulturális kontextusba elhelyezhető transzkulturális szerzők milyen narratív stratégiákat alkalmaznak a múlt feldolgozására, valamint hogyan reprezentálja, de ugyanakkor befolyásolja az általuk létrehozott szépirodalom a magyar történelem fontos eseményeinek emlékezetét.