3.4.1. Merülőperspektíva (Zsuzsa Bánk, Az úszó)

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Zsuzsa Bánk Az úszó című regényének cselekménye egy kiskorú testvérpár – Kata és Isti –, valamint az apjuk, Kálmán sorsa köré épül. Miután édesanyjuk szó nélkül elhagyja a családot és nyugatra disszidál, a család egy hosszabb-rövidebb megállókkal tagolt útra indul az ellenkező irányba, vagyis kelet felé. A kelet mint úti cél kiválasztása nem véletlen. A praktikus szempontoktól eltekintve (a nyugati határ átjárhatatlansága és az a tény, hogy az út a Magyarország legnyugatibb szélén fekvő Vát városából indul) a család azért megy kelet felé, mert úgy érzik, hogy nyugaton úgysem vár rájuk semmi jobb. A cselekmény során a kelet többször is szembeállítódik a nyugattal egy egyszerű oppozíció alapján. Ez azonban nem az a többek között Edward Said által leírt ellentét,1 amelyhez az európai irodalomban hozzászoktunk, ami szerint a Nyugat az ígéret földjeként, a csak kevesek számára elérhető paradicsomként, a Kelet pedig vad, egzotikus és elmaradott területként jelenik meg. Bánk regényében a nyugat rendkívül szomorú, lehangoló, sőt ellenséges helyként válik láthatóvá, ami semmivel sem jobb, mint a kelet sőt rosszabb:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Hamarosan hideg szél söpört végig az udvaron, és attól fogva zártuk az ajtót. Zsófi megjegyezte, nyugatról jön ez a vihar, és Pista hozzátette, nemcsak ez a vihar, de minden rossz nyugatról jön.2
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az utazás, amelyre a család elindul – bár látszólag mindegyik alkalommal meghatározott irányba tart – céltalan, és gyakorlatilag egyenlő a meneküléssel. A lényege nem egy adott helyre vagy célhoz való eljutás, hanem maga az úton levés. Az egymást követő megállók csupán ideiglenes helyek, ahol a család hosszabb-rövidebb ideig tartózkodik, de soha nem marad véglegesen. A család életét az apa, Kálmán irányítja, egy mélyen sérült és mérhetetlenül boldogtalan ember, aki – miután felesége elhagyja őt és egyedül marad a gyerekeivel – szó szerint és átvitt értelemben sem találja helyét. Döntései, amelyek egész családja sorsát befolyásolják, kaotikusak és átgondolatlanok, sőt – mint a regény végén kiderül – bizonyos értelemben tragikus következményekkel is járnak. (A regény Kálmán kisebbik fiának, Istinek a halálával ér véget).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Kálmán menekülése nemcsak szó szerint értendő, hanem szimbolikus jelentésű is. A férfi nem csupán azzal kerüli el a nyomasztó valóságot, hogy több száz kilométert tesz meg vonaton, hanem azzal is, hogy visszavonul saját világába, elmerül gondolataiban, amit a gyerekei is „merülésnek” neveznek:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Merült. Ha eljött az ideje, s indulni kellett, Zsófi megrázta a vállát és egy kis csésze kávét adott neki. Fel kell ébreszteni, pedig nem is alszik, jegyezte meg Jenő (…). Apám felállt, lassan mozdulva, és amikor Zsófi közölte vele, mennyi az idő, úgy bámult rá, mintha nem értené. Úgy nézett ki, mint akit valami zaj vert fel álmából, s most a sötétben tapogatózva próbálja kitalálni, mi volt az.3
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A „merülés”, noha a regény egyik központi retorikai alakzata, csupán egy a sok vízzel kapcsolatos metaforák közül. Először is Bánk szereplői fizikailag is úsznak (ami Kálmán és különösen Isti esetében még a megszállottság jegyeit is magán viseli), vágynak a vízre, és állandóan a közelében akarnak lenni:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Érzitek a vizet? – kérdezte apám, amikor kijöttünk az állomásról, és Isti azt felelte neki: igen. Talán tényleg érezte a szagát. Ha csöndben maradtok, hallani is lehet, folytatta apám, aztán megálltunk az állomásépület előtt, füleltünk és úgy tettünk, mintha hallanánk a vizet.4
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A víz motívuma azonban a regény folyamán többször is megjelenik más, néha kevésbé nyilvánvaló, nem feltétlenül az úszáshoz vagy a „merüléshez” kapcsolódó jelentéskontextusban. Ilyen például az, amikor a kútból való vízhordás aktusa okozza Kata menekülésről szóló álmait:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Még a nagy fagyok előtt mindennap mentem a kútra vízért. Hallgattam a csobbanást, ahogy a vödör a vízbe merült, s hozzáért sima, tükrös felszínéhez. Gondolatban levetettem magam a mélybe és keresztülúsztam titkos járatokon, amelyek elvezettek innen. El innen. El Pistától, el Zsófitól, el Szerencstől, el ettől a helytől, melynek a neve csalódást okozott.5
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Valamint amikor Isti a megtakarított pénzéből hét halat vásárol egy állatboltban és nagy örömmel bedobja őket egy vödör vízbe. Hazatérve az apa dühében lefejezi és kibelezi a halakat, hogy vacsorát készíthessen belőlük, aminek következtében Isti három hétre gyakorlatilag megszakítja a kapcsolatot a külvilággal:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Egyfajta bódultságba süllyedt, mely rosszabb volt, mint apa merülése. Féltem. Amikor apám a kezét Isti vállára tette, ő lerázta magáról. Mikor megpróbáltunk a lelkére beszélni, úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Talán valóban nem hallott minket.6
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A letargia, amelybe Isti akkoriban került, az idő múlásával egyre súlyosabbá válik. A fiú egyre jobban bezárkózik a saját világába, olyan hangokat kezd hallani, amelyeket más nem hallhat (például „a vért Zoltán ereiben”, „a párnában a tollakat”, „a fát, ahogy nyög”, „a hajszálakat, amelyek földre hullva kiáltoztak […] amikor Ági Virág haját vágta”7), míg végül szinte már ki sem kel az ágyból. Végül a zsibbadás Katát is elborítja, aki az elviselhetetlen valóságtól az álmokba menekül:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Elkezdtem megjegyezni és összegyűjteni az álmaimat. […] Azért feküdtem le esténként, hogy álmodjam, s másnap egy képpel, egy érzéssel ébredjek fel, melyet különben hiába kerestem.8
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Bár a regény az 1956-os események utáni Magyarországon játszódik, a forradalom témája csak közvetve jelenik meg a műben. A könyv nem írja le a felkelés lefolyását, sőt a budapesti eseményeket körülbelül a könyv feléig nem is említi, és akkor is csak nagyon finoman:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

[Meg]tudta, hogy Budapesten történt valami, aminek szele idáig elhatott, amióta hallotta, hogy kőfejeket törtek szét és lábbal taposták a kődarabokat, hogy lőttek, túl sokat is, amióta valaki rádión üzent a világnak, de a világ nem tett semmit, mintha nem hallották volna, pedig ezért találták fel a rádiót, csak akkor nem, ha rólunk van szó.9
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A cselekményben ábrázolt történések 1956 októberének utóhatásaként értelmezhetők. A szereplők fent leírt viselkedése – az apa „merülése”, Isti letargiája, Kata menekülése az álmok világába – a forradalom leverése után tapasztalható nyomasztó atmoszférát reprezentálják. A cselekményben visszatérő köd alakzata a mozdulatlanság, a stagnálás és a rezignáció hangulatát közvetíti.10

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az 1956-os forradalom témáját tehát közvetve, vagyis az áldozatok szemszögéből ismerhetjük meg Az úszóban, bár természetesen nem a szó szoros értelmében vett áldozatokról van itt szó, vagyis nem azokról, akik a felkelés során meghaltak vagy sérülést szenvedtek. Bánk főhősei „csupán” passzív résztvevői a történelemnek, nincs befolyásuk annak menetére, és nem is próbálnak változtatni rajta. Paradox módon a regény legkauzálisabb szereplője a „nagy hiányzó”, vagyis az anya, aki a felkelés bukása után a saját és a családja számára is következményekkel járó döntést hoz, és elmenekül az országból. Azt azonban nem tudjuk, hogy a nő azért menekül-e, mert nem akar egy rezsim által uralt országban élni, vagy inkább azért, hogy megszabaduljon a férjétől, akit nem szeret. Ő maga ugyanis sosem szólal meg a könyvben. Történetét csak az édesanyja elbeszélésein keresztül ismerhetjük meg, aki valószínűleg a saját „szűrőjén keresztül” adja tovább az eseményeket – a hallgatóságához, vagyis az elhagyatottságtól mélyen megsebzett és traumatizált gyermekekhez igazítva a narratívát. A nagymama beszámolójából megtudjuk, hogy Katalin és barátnője, Vali, miután illegálisan átlépték az osztrák határt, egy menekülttáborban kötöttek ki, ahonnan továbbutaztak az ország távolabbi területeire. Rövid ideig egy étteremben, majd egy gyárban dolgoztak. Bár a nagymama elbeszélése meglehetősen szűkszavú, s gondosan összeválogatott tényekre szorítkozik, a sorok közül kiolvasható, hogy Katalin finoman szólva is kiábrándult a Nyugatból. Az emigránsok sorsa, amint az a nagymama történetéből kiderül, nagyon keserűre fordul. Ezt nemcsak az édesanyja története bizonyítja, hanem más menekülteké is, például Árpié, a magyaré, akivel Katalin egy kitelepítési táborban találkozik. A férfi olyan belső fájdalommal küzd, amit semmi és senki sem tud csillapítani:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ha e napokon Árpi éjszaka, a beteg lába ellenére, fel és alá járt az utcákon, a következő kereszteződésig és vissza, egyedül, társaság nélkül, még ha akadt volna is kísérője, ha úgy lépkedett, mintha csak azzal bízták volna meg, hogy vigyázzon a többiekre, megpróbált elmenekülni e fájdalom elől, amely attól a reggeltől fogva beette magát a homloka mögé, ahogyan Árpi fogalmazott. Kezét a halántékára tette, fejével köröket írt le, és úgy forgatta a fejét, mintha így megszabadulhatna a fájdalomtól, mintha kiszoríthatná a fejéből. Szüntelenül ordít benne, mondta Árpi.11
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A menekültek körében általános volt a kiábrándultság, amely a bizonytalan jövőtől való félelemmel és a cselekvőképesség hiányával kapcsolatos, a menekülttábor hangulatát leíró részekből is kitűnik:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Amit ismertek, elhagyták, és most abban bíztak, hogy hamarosan visszatérhetnek, ha vége lesz ennek az egésznek, és minden megint megnyugszik. Meddig tart még? – kérdezgették egymást, amikor rövid búcsúzkodás után, melyre mindig emlékeztek, egy éjjel után, amikor átmentek a földeken, és egy hosszú buszút után, amely csak messzebb vitte őket, először látták, hogy hová kerültek és miért. Először ünnepeltek, […] aztán megpróbálták nyugtatni egymást. Nem telik bele több, mint három, négy hét, mondta egyikük, és újra hazatérhetnek, mire valaki már közbevetette, talán öt hét, de semmi esetre sem több.12
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A fejezet bevezető részében bemutatott Stefan Chwin-féle megfontolásokkal összefüggésben megállapítható, hogy Az úszó a „megkérdőjelezett vagy látszólagos szubjektivitás narratívájának emlékezeti mátrixába” illeszkedik. Bánk szereplői „bele vannak gabalyodva” a történetbe, de nincs befolyásuk annak menetére, hiszen minden rajtuk kívül történik, noha ugyanakkor a történelmi események nagyon erősen hatnak az életükre. A regény metaforikájára utalva Bánk történelemszemlélete merülőperspektívának nevezhető. Ugyanis az ebből a perspektívából, azaz a vízfelszín alól szemlélt világ elmosódott és homályos, valamint a merülő számára teljesen elérhetetlen. A víz mélyén a merülő mozdulatai lelassulnak, hatástalanok, és csak akkor tér vissza a valóságba és nyeri vissza cselekvőképességét, amikor teljesen a felszínre kerül. Az úszó szereplőinek többsége azonban nem tapasztalhatja meg ezt. Kivéve talán Katát, aki – mint a regény nyitott befejezése sugallni látszik – öccse halála után azon gondolkodik, hogy külföldre menjen-e, és esetleg csatlakozzon-e az édesanyjához.
 
1 Lásd: Edward W. Said, Orientalizmus, ford. Péri Benedek (Budapest: Európa, 2000).
2 Bánk, Az úszó, 33. „Bald wehte ein kalter Wind über den Hof, und die Tür blieb fortan geschlossen. Zsófia sagte, dieser Sturm, er kommt von Westen, und Pista ergänzte, nicht nur dieser Sturm, alles Schlechte kommt von Westen.”: Bánk, Der Schwimmer, 40.
3 Bánk, Az úszó, 35. „Er tauchte. Zsófi rüttelte an seiner Schulter und reichte ihm ein kleines Glas mit schwarzem Kaffee, wenn es für ihn Zeit war loszugehen. Du mußt ihn wecken, obwohl er nicht schläft, sagte Jenő […]. Mein Vater stand auf, langsam, und als Zsófi ihm die Uhrzeit nannte, schaute er sie an, als könne er sie nicht verstehen. Er wirkte wie jemand, den ein Geräusch aus dem Schlaf geschreckt hat und der sich nun durch die Dunkelheit tastet, um nachzusehen, was es war.”: Bánk, Der Schwimmer, 42–43.
4 Bánk, Az úszó, 48. „Könnt ihr das Wasser riechen?, fragte uns mein Vater, als wir den Bahnhof verließen, und Isti sagte: ja. Vielleicht roch er es wirklich. Wenn ihr still seid, könnt ihr es sogar hören, fuhr mein Vater fort, und dann standen wir vor der Bahnhofshalle, blieben still und taten so, als hörten wir das Wasser.”: Bánk, Der Schwimmer, 58.
5 Bánk, Az úszó, 34. „Bevor der große Frost kam, lief ich jeden Tag zum Brunnen, um Wasser zu holen. Ich hörte auf das blecherne Geräusch, wenn der Eimer das Wasser berührte, wenn er an die glatte, spiegelnde Oberfläche stieß. In Gedanken sprang ich metertief hinab und schwamm durch geheime Gänge, die mich wegbrachten. Weg von hier. Weg von Pista, von Zsófi, weg von Szerencs, diesem Ort, dessen Name mich getäuscht hatte.”: Bánk, Der Schwimmer, 41.
6 Bánk, Az úszó, 19. „Er sprach drei Wochen lang nicht mit uns. Er versank in einen Dämmerzustand, der schlimmer war als Vaters Tauchen. Ich hatte Angst. Wenn mein Vater seine Hand auf Istis Schulter legte, schüttelte er sie ab. Wenn wir auf Isti einredeten, tat er so, als höre er uns nicht. Vielleicht hörte er uns wirklich nicht.”: Bánk, Der Schwimmer, 22.
7 Bánk, Az úszó, 58–59.
8 Bánk, Az úszó, 24–25. „Ich hatte angefangen, mir meine Träume zu merken, sie zu sammeln. […] Ich ging ins Bett, um zu träumen, um am nächsten Morgen mit einem Bild, mit einem Gefühl aufzuwachen, das ich ansonsten vergeblich suchte.”: Bánk, Der Schwimmer, 29.
9 Bánk, Az úszó, 102. „[…] seit er wußte, in Budapest war etwas geschehen, das bis hierher zu spüren war, seit er gehört hatte. Köpfe aus Stein hätten sie zerschlagen, die Scherben mit Füßen getreten, Schüsse seien gefallen, zu viele, jemand hätte die Welt angerufen, über das Radio, aber die Welt hätte sich verweigert, als hätte es niemand gehört, als hätten sie das Radio erfunden, aber nicht für uns.”: Bánk, Der Schwimmer, 129–30.
10 Például: Bánk, Az úszó, 8, 61.
11 Bánk, Az úszó, 119. „Wenn Árpi in diesen Tagen nachts auf der Straße auf und ab ging, trotz seines kranken Fußes, bis zur nächsten Kreuzung und wieder zurück, allein, ohne Gesellschaft, auch wenn man sie ihm angeboten hatte, wenn er so lief, als sei es seine Aufgabe, die anderen zu bewachen, dann versuchte er, diesem Schmerz zu entkommen, der sich seit jenem Morgen hinter seiner Stirn festgefressen hatte, wie Árpi sagte. Er legte seine Hände an die Schläfen und drehte und wendete den Kopf, als könne er sich so von diesem Schmerz befreien, als könne er ihn so aus seinem Kopf pressen. Es höre nicht auf, in ihm zu schreien, sagte Árpi […].”: Bánk, Der Schwimmer, 152.
12 Bánk, Az úszó, 108. „Was sie kannten, hatten sie zurückgelassen, und jetzt glaubten sie daran, bald schon zurückzukehren, wenn alles vorbei, wenn alles wieder ruhig war. Wie lange wird es dauern?, fragten sie einander, als sie nach einem kurzen Abschied, an den sie sich immer wieder erinnerten, nach einer Nacht, in der sie über Felder gelaufen waren, und nach einer Reise in einem Bus, der sie weiter weg gebracht hatte, zum ersten Mal wußten, wo sie waren und warum. Zuerst feierten sie, […] und dann versuchten sie, einander zu beruhigen.”: Bánk, Der Schwimmer, 137.
Tartalomjegyzék navigate_next
Keresés a kiadványban navigate_next

A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:

    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave