A szabad bizonyítás elve már mintegy kétszáz éve határozza meg a büntetőeljárást. Végigtekintve a különböző büntetőeljárási törvényeken azonban egyértelművé válik, hogy ez a szabadság nem korlátlan. A bizonyítás szabadsága ugyanis csak a törvényesség által teremtett korlátok között értelmezhető, melyek között azonban bármi felhasználható a terhelt bűnösségének bizonyítására, legyen az a törvény által a bizonyítási eszközök között felsorolt, akár egyéb, nem formális eszköz. A szabadság leglényegesebb összetevője, hogy a bizonyítási eszközök között nincs értékbeli különbség, nincs közöttük hierarchia, nincsenek olyan bizonyítási eszközök, amelyek bizonyító ereje a törvénynél fogva nagyobb a többinél és ennek folytán egyedül alkalmasak a bűnösség bizonyítására. Mindig a bűncselekmény jellege, az alkalmazott bizonyítási eszközök által hordozott bizonyítékok relevanciája határozza meg a felhasználásra kerülő bizonyítási eszközök értékét. Más kérdés, hogy a joggyakorlatban időközönként felbukkan a kötött bizonyítási rendszerből származó két teljes értékű bizonyíték: a beismerő vallomás, mint a „bizonyítékok királynője”, és a tanúvallomás kiemelkedő jelentősége.