A város földrajzi meghatározása különösen nagy figyelmet fordít a város térszervező funkcióira. A várost „központi hely”-nek nevezi a hagyományos geográfia, vagyis egy olyan településnek, amely nem mindennapi specializált szolgáltatásaival, igazgatásával központjául szolgál a várost körülvevő falvaknak. A központi hely elmélete az 1930-as években született, szerzője a német W. Christaller (1933) a városoknak és vonzott területeiknek térbeli szabályosságait próbálta modellbe foglalni. A város és vidékének szoros összetartozását hirdető felfogás a mai napig él. Beluszky P. és Győri R. (2003) nemrégen megjelent tanulmányukban is olyan meghatározást ad, hogy a város „a földrajzi munkamegosztásban központi szerepkört betöltő település, amelyben a városi alapfunkciók megfelelő mennyisége és sokfélesége tömörült, a lakosság nem mindennapi igényeit kielégítő tevékenységek és intézmények koncentrálódnak”. Ez a meghatározás pontosan érvényesült az iparosítás előtti városban, amikor a város abban különbözött a többi településtől, hogy a termékcsere központja volt, a különböző hatalmi-igazgatási intézmények itt koncentrálódtak. Mivel az ipari tevékenységnek, a munkába járást leszámítva, nincs a környékre jelentős térszervező hatása, az ipari város területi kapcsolatai a hagyományos vonzáskörzeten túlnyúlnak, éppen egy igen jelentős városfejlődési korszakra, az iparosítás korszakára már kivételeket kell tennünk a meghatározásból (Mendöl 1963). A francia Chabot, G. (1948) azonban kevésbé merev: szerinte az ipari korszak általánosan elterjedt ipari városában az ipari tevékenység is alapfunkció, e szerint az ipari város térkapcsolati rendszere kettős: egy szolgáltatási vonzáskörzet s egy ipari (gyakorlatilag városonként változó geográfiájú) ipari vonzásterület. A 20. század első kétharmadában a várost erősen megkülönböztették a falvaktól. A város vonzásközpont volt, a falu pedig vonzott terület, mely terület népessége helyben csak az alapvető szükségleteit elégíthette ki, egyébiránt speciális szükségleteit – iparcikkek, szakorvosi/kórházi ellátás, banki szolgáltatások stb. – a központul szolgáló városban, azt felkeresve szolgálták ki. A falu és a város között erős elkülönülés volt hagyományos – a középkorban még városfal is jelezte ezt –,ám ez a markáns különbség a 20. század során fokozatosan enyhült. A falu/város dichotómiát (szakadékot) a falu/város kontinuum (folyamatosság) váltotta fel, a két településforma között nehezen definiálható lett az átmenet. Különösen ez volt a helyzet a városi agglomerációkban, ahol a város peremi területei akárhányszor egybeépültek a város körüli falvakkal. A falu/város dichotómia társadalmi egyenlőtlenséget, a falvak alárendeltségét is jelenti. A fejlett országok falu/város integrálódása során ez az alárendeltség megszűnik, de nem a falu, a vidék eltűnéséről, a városi térségbe való beolvadásáról van szó! A vidék sajátos vonásai – a funkciók, a népesség, az intézmények kisebb sűrűsége – megmaradnak, ám ezek a várossal szemben különbségeket és nem alárendeltséget, hátrányokat jelentenek.