A grammatika kibontakozásában jellegzetes egyéni különbségek vannak, az egyik a szókinccsel kapcsolatos. A grammatizáció akkor indul el, mondja Bates, amikor a gyerek szókincse eléri a kb. 300 szót. A másik különbség az átlagos mondathosszt („mean length of utterance”) érinti. A mondatok hosszúságával arányosan nő a mondattani komplexitás, illetve a nyelvtani elemek száma. Katherine Nelson (1973) ezt eltérő elsajátítási stratégiák következményeként értelmezi. A beszélni viszonylag később kezdő gyermekek inkább érzelemkifejező, társas céllal használják a nyelvet (adj, le, fel, addidebilit), emiatt azután gyakran használnak mondatszerű kifejezéseket is már egyszavas korszakukban. Később, 1–2,5 év között is jellemzőek rájuk bizonyos minőségi jegyek: pl. több birtoklást kifejező szerkezetet használnak (enyém, Pittié), sok névmást alkalmaznak rövid mondatokban is, és több átélő szerepel mondataikban mint ágens, cselekvő. A másik gyermekcsoportra a beszéd korai kialakulása, a referenciális használat és a megnevezés a jellemző. Ezek a gyerekek eleinte tárgyneveket használnak, ezért szókincsük egyenletesen nő. Az eltérések legfőbb oka Nelson szerint az egyik csoportnál a tárgyak és történések, a másiknál pedig az emberek és interperszonális viszonyaik iránti érdeklődés dominanciája – a szocializáció különbségeinek megfelelően.