Az első és legfontosabb kérdés az, hogy mi okozhatja, hogy a progresszív koartikuláció nem dominálja egyértelműen a koartikulációs hatásokat a vizsgált magyar nyelvű anyagban, illetve az, hogy miért nem találtunk lényegében semekkora anticipációs hatásokat sem. A kísérletünk módszertana, ahogyan az törvényszerű, számos ponton eltér a korábbiaktól, ez mindenképpen magyarázatot adhat a kérdésre, legalábbis részben. Például feltehető, hogy az a tény, hogy – a magyar nyelv szabályszerűségei miatt – a trigger és célmagánhangzók egyaránt szükségszerűen hangsúlytalanok voltak (szemben a korábbi vizsgálatokkal), befolyásolja a mássalhangzón átívelő koartikulációs hatásokat, két okból. Egyfelől ismétlődő tapasztalat az, hogy a hangsúlyos helyzetű magánhangzók általában ellenállóbbak a koartikulációnak (pl. Fowler 1981; Cho 2004; Deme et al. 2019; beküldött). Másfelől pedig arra szintén vannak eredmények, hogy a hangsúlyos helyzetű magánhangzók erősebb hatást is fejthetnek ki indukáló hangként (vö. Recasens–Rodríguez 2016) – bár ezt a feltevést cáfoló eredményeket is ismerünk (pl. Cho 2004). Mindez pedig azt jelentheti, hogy az irány szerinti tendenciák jobban elkülönülhetnek akkor, ha a vizsgált szekvenciában a magánhangzók hangsúlyosságát is manipuláljuk – de ez a magyar anyagban a kötelező első szótagi hangsúly miatt nem volt (és nem is lehet) lehetséges mindkét irányú koartikuláció vonatkozásában.