Tanulmányomban a lexikális szemantikai szakirodalom egyik központi hipotézisét tárgyaltam, miszerint az igegyökökben lexikalizált jelentés jól körülhatárolható módon megszorított. Ehhez kapcsolódva azt igyekeztem megmutatni, hogy a magyar igetövek gyökei jellemzően egyfajta ontológiai kategóriával írhatók le. A magyar igék jelentős része módgyököt lexikalizál és az igei predikátum esetleges végpontos értelmezése egy igetövön kívüli összetevőnek köszönhető. Ez jellemzi például a felsúrol igét. Egyéb esetekben azt is láthatjuk, hogy egy eredményállapot kódolódik az igetőben, és egy végpontos értelmezésért felelős igekötő is kifejezésre kerül. Erre példa a felmelegít ige. A tanulmány fontos állítása ezen mintázatok motiválására a magyarban az, hogy a végpontosságot jellemzően események felett kvantifikáló, eseménymaximalizáló igekötők, mint például a meg, és rezultatív kifejezések kódolják egy preverbális pozícióban, feltételezhetően a vP VP feletti funkcionális tartományában (Surányi 2014; Kardos–Farkas 2022). Ezáltal a magyar rezultatív kifejezések szemantikája és szintaxisa jelentősen eltér az angol megfelelőiktől, amelyek nem jellemezhetők eseménykvantifikációval, hanem csupán egy eredményállapotot írnak le. Ezen eredményállapot feltételezhetően a VP bővítményi pozíciójában fejeződik ki. A magyar tehát úgy tűnik, hogy – a szakirodalmi állításokkal szemben – az angoltól jelentősen eltérő eseménylexikalizációs stratégiákat alkalmaz annak ellenére, hogy az eredményállapot számos ige esetében nem az igetövön belül kerül kifejezésre, ahogy azt az angolban is látjuk. További kutatások tárgyát képezheti, hogy más nyelvekben találunk-e a magyarhoz hasonló módon események felett kvantifikáló kifejezéseket, és ha igen, kérdés, hogy ezen kifejezések jelenléte milyen összefüggésbe hozható a nyelvre jellemző igejelentések megszorítottságával.