Az újkorban a fenntarthatóság eszménye az erdészet tudományából fejlődött ki. Ennek kulturális és tudományos hátterét a 17–18. századi felvilágosodás adta, amikor szerte Európában és azon kívül is jelentős társadalmi, gazdasági és politikai változások történtek (például a tengerentúli területek meghódítása és nyersanyagaik kitermelése, a vallásháborúk, az abszolút monarchiák létrejötte, a merkantilizmus és a kameralizmus kialakulása). A felvilágosodás tudományos forradalmat hozott magával, amely a racionális gondolkodáson és az empirikus megfigyeléseken alapult. A tudományos paradigmaváltás hozzájárult ahhoz, hogy az emberiség jobban megismerhesse az őt körülölelő világot és annak jelenségeit, valamint a háttérben munkálkodó természeti törvényeket. A világot elkezdték ismétlődő törvényszerűségek szerint működő gépként felfogni, amelynek megfejtésével a környezet is alakíthatóvá válik, és az emberiség érdekeit szolgálhatja, akárcsak az ember alkotta gépek. Hasonló folyamat játszódott le a humán tudományok terén is, az emberi test működését éppúgy, mint a szociális-társadalmi jelenségeket, a természeti törvények által vezérelt mechanikus rendszereknek fogták fel.1