Haider (8.42)-höz hasonló szarkazmussal fogalmaz:

„Az ortodox nézet a következő. Ha az angol és számos más nyelv mondatainak kötelező alanyuk van, az nem lehet véletlen. Tehát legyünk bátrak, és fogadjuk el a merész gondolatot: minden nyelv minden mondata rendelkezik alannyal. Az angol ezt megerősíti, akárcsak a dán, francia, olasz, norvég, gall, portugál, spanyol és svéd, hogy csak néhány nyelvet említsek. Mindegyik, kivéve a németet. Ez a nyelv furcsán viselkedik. [...]

Egy ilyen hétköznapi helyzetben a kutatás során egyesek a megerősítő, míg mások a védekező megközelítést választják. Az előbbiek hisznek abban, hogy az általánosításuk alapvetően helyes, és minden nyelvben működni fog. Az utóbbiak szkeptikusak, és a megállapításokat arra használják, hogy jelezzék, az általánosítás téves. A ‘megerősítő’ személy hisz az elméletben, és azt feltételezi, hogy valami elkerülte a figyelmet, ami közelebbi vizsgálat során bizonyítaná, hogy a favorizált axiómát sem a német, sem egyéb nyelvek nem érvénytelenítik. Nem sokkal később kiderült volna, hogy az általánosítást megerősítő nyelvek legjobb esetben is csak 25%-ot tesznek ki, nevezetesen csak az [S[VO]] nyelvek.

Azonban az, ami mellett az ortodox generatív grammatikusok lándzsát törnek, egy megkérdőjelezhető kijelentésben csúcsosodik ki: a német – a látszat ellenére – EPP nyelv. A beszélők kötelező jelleggel alanyi expletívumhoz nyúlnak, de nem a könnyen elérhető lexikálisra, nevezetesen az es szóra. Ehelyett ragaszkodnak ahhoz, hogy expletív nulla alanyt [‘expletive null subject’)] illesszenek be. Annak megfelelően, ahogy az axióma megköveteli, a német mondatokról kiderül, hogy nulla alanyuk van. Álmélkodva értesülünk arról, hogy a német beszélők a grammatikai erény őreit kijátsszák úgy, hogy a lexikai expletívumot egy üres valamivel helyettesítik.

Micsoda ügyes húzás! Ha látszólag semmi sincs ott, akkor is van valami érzékelhetetlen, és ami a legfontosabb, megmenti a veszélyeztetett axiómát. Ez arra emlékeztet, amikor egy sötét szobában keresek egy fekete macskát, és valaki azt mondja, hogy a macska dematerializálódott, de a vigyora még mindig ott van, mint egy ‘üres expletív (Cheshire) macska’.” (Haider 2024: 9–10; kurzív kiemelés az eredetiben, félkövér kiemelés K. A.)

Az idézet utolsó mondata Lewis Carroll Alice csodaországban című könyvének egyik szereplőjére utal.

A ‘hiposztazálás’ érvelési hiba:

„Egy absztrakt terminus nem megfelelő kezelése, úgy, mintha konkrét lenne. [...] Példa: ‘A természet dönti el, hogy mely organizmusok élnek és melyek halnak meg.’ A természet nem képes döntéseket hozni. A lényeg érvelési hiba nélkül is kifejezhető, ha azt mondjuk: ‘Azt, hogy mely organizmusok élnek, és melyek halnak meg, természetes okok determinálják.’ Az, hogy egy kifejezés elköveti-e az érvelési hibát, jórészt attól függ, hogy az adott szituációhoz illeszkedik-e a helytelen kifejezés használata. Egy versben például helyénvaló és nagyon gyakori a természet, a remény, a félelem, a feledékenység stb. reifikációja, vagyis, hogy úgy kezeljük őket, mintha szándékokkal rendelkező tárgyak vagy lények lennének. Tudományos állításokban azonban ez nem helyénvaló”. (Dowden 2024).