Kertész András

Mire jó a nyelvtudomány elmélete?

8.5.5. Ad verecundiam és ad hominem érvelés

Chomsky reakciója Aarsleff, Robin Lakoff és mások kritikájára ellentmondásos, és a tekintélyre hivatkozás mellett elköveti az argumentum ad hominem, valamint a szalmabábérvelés hibáját is.

Először is, Chomsky elutasítja a kritikákat az argumentum ad hominem érvelési hiba alkalmazásával.1 Azért indokolt ezt megemlíteni, mert az argumentum ad hominem – vagyis a vitapartner mondandója helyett személyének a támadása – minden tudományelméleti megközelítés szerint elfogadhatatlan a tudományos érvelésben. Walton et al. (2008: 142) szerint a ‘közvetlen ad hominem’ következtetések általános (enthümématikus) sémája a következő:

(8.61)	Premissza:
	(a)	A rossz jellemű személy.
	Konklúzió:
	(b)	Az A személy B érvelése nem fogadható el.

A p-modell, először is, (8.61) szerkezetét a 4.2.2. szakaszban (4.7)(c) alatt említett harmadik típusnak megfelelő enthümématikus plauzibilis következtetésként explikálja. Azonban az, hogy helyes plauzibilis következtetés-e, a premisszák plauzibilitási értékétől, a látens háttérfeltevésektől és a szemantikai relációktól függ.

Másodszor, a (8.61)(a)-val jelölt premisszában a ‘rossz jellem’ kifejezés értelmezhető szó szerint is, de nem feltétlenül. Ami lényeges, az az, hogy a megtámadott személy a p-kontextusban negatívan értékelt tulajdonságot kap.

Harmadszor, mint a 8.2. szakasz hangsúlyozta, a p-modell az érvelési hibát nem korlátozza egyetlen következtetésre, hanem a plauzibilis érvelési folyamat valamely ciklusaként kezeli.

Példaként a Searle, Lakoff és Chomsky között 1972–73-ban lezajlott eszmecserét említem:

(8.62)	(a)	Chomsky „forradalma meglehetős pontossággal követi azt az általános sémát, amelyet Thomas S. Kuhn The Structure of Scientific Revolutions c. könyvében leírt: a nyelvészet elfogadott modellje vagy ‘paradigmája’ – jórészt Chomsky munkássága révén – egyre több zavaró problémával és nehezen kezelhető adattal konfrontálódott, amelyekkel a paradigma nem tudott mit kezdeni. Végül az ellenpéldák arra késztették Chomskyt, hogy teljes mértékben szétzúzza a régi modellt és egy egészen újat hozzon létre.” (Searle 1972: 16; félkövér kiemelés K. A.)
	(b)	„Úgy tűnik, Lakoff gyakorlatilag semmit sem ért abból a műből, amelyről beszél. [...] Sajnálatos módon ahelyett, hogy megpróbálta volna megérteni a felvetett kérdéseket, majd foglalkozni velük, Lakoff [...] olyan nézeteket tárgyalt, amelyek nem léteznek, olyan kérdésekről, amelyekről nem volt szó, az elhangzott kérdéseket a felismerhetetlenségig összezavarta, valamint súlyosan eltorzította gyakorlatilag minden forrás tartalmát, amelyet idéz.” (Chomsky 1973b: 33; kiemelés K. A.)
	(c)	„‘Továbbá, [Aarslef] verziója elfogadott Igazsággá vált. Soha nem vettem a fáradságot, hogy válaszoljak, mert [...] az intellektuális világ iránti megvetésem olyan magasságokba emelkedett, hogy nem vagyok hajlandó a mocskában kotorászni [...]’ (1995. március 31).” (Barsky 1997: 105; kiemelés K.A.).
	(d)	„‘Aarslef barbár denunciációkat írt a Cartesian Linguisticsről (a Language-ben és máshol), azt állítva, hogy ezt az idióta hibát követtem el, amelyet ő követett el egy évvel a Cartesian Linguistics után, és amelyet a Cartesian Linguistics egyértelműen és explicit módon elutasít [...]’ (1995. március 31).” (idézi Barsky 1997: 105; félkövér kiemelés K. A.).

Searle (8.62)(a)-ban felvetette a transzformációs generatív nyelvészet kuhni forradalmiságát. Searle írása heves vitát váltott ki Chomsky, valamint a generatív szemantikusok egyik vezető személyisége, George Lakoff között. George Lakoff (1973) elsősorban a Cartesian Linguistics Robin Lakoff bírálataiban kimutatott tévedéseire hivatkozva megkérdőjelezte Chomsky nyelvészetének forradalmi jellegét. Chomsky (1973b) – amint azt (8.62)(b) szemlélteti – élesen visszavágott, nem fukarkodva olyan érvelési hibákkal, mint az argumentum ad hominem, az elsietett általánosítás és a szalmabábérvelés. (8.62)(c) pedig azt mutatja, hogy Chomsky, ezúttal is az argumentum ad hominem érvelési hibát elkövetve, még 1995-ben sem bocsátott meg Aarsleffnek a Cartesian Linguisticsről írott esszéi miatt.2 Ugyanabban a Barskynak írott levélben, amelyben (8.62)(b) szerint megindokolja, hogy miért nem válaszolt a kritikákra – önmagának ellentmondva – mégis reagál Aarsleff bírálatára (lásd (8.62)(d)). Chomsky érvelése mechanikusan követi a (8.61) alatti sémát: abból, hogy Aarsleffet barbarizmussal és idiotizmussal vádolja, Aarsleff érvelésének elfogadhatatlanságára következtet. A (8.62)(c)-t és (d) magában foglaló p-kontextus erősen p-inkonzisztens.

Továbbá Chomsky, önmagának újfent ellentmondva, a Cartesian Linguistics (8.54)-ben összefoglalt mondandójának az ellenkezőjét is állítja:

(8.63)	(a)	„Az első [kérdés], az események tényleges sorrendje, véleményem szerint önmagában nem nagyon érdekes; ez véletlen események és személyes esetlegességek, a személyes történet esetlegességeinek a története. A második kérdés, mégpedig az, hogy hogyan kellett volna történnie, sokkal érdekesebb és fontosabb, és ezt nyilvánvalóan soha nem mondták el vagy még csak nem is vizsgálták meg.” (Chomsky 1997, idézi Behme 2014a: 36; kiemelés K. A.)
	(b)	„A ‘karteziánus’ kifejezés itt nem az általánosan elfogadott definíció szerint szerepel; Chomsky kiterjeszti az utóbbit azzal a céllal, hogy magában foglaljon, ahogy ő fogalmaz, ‘egy bizonyos gondolatgyűjteményt, amelyet Descartes nem fejtett ki, amelyet Descartes követői elutasítottak, és amelyek közül sokat antikarteziánusok fejtettek ki elsőként’.” (1995. március 31).” (Barsky 1997: 106; kiemelés K. A.)

(8.63)(a) azt illusztrálja, hogy Chomsky a nyelvtudomány történetét saját elméletéhez igazítja. Ez paradigmatikus példája a bevallott whig-történetírásnak.3 A (8.63)(b)-ben Barsky által idézett mondatban Chomsky nyíltan elismeri, hogy nem létezett a ‘karteziánus nyelvészet’. Ily módon erős p-inkonzisztencia lép fel e kijelentése és a Cartesian Linguistics fő tétele között. Az, amit Lancelot, Arnauld, Descartes vagy Humboldt, illetve feltételezett ‘empirista’ ellenfelük, Locke – történelemtudományi, filológiai és filozófiai eszközök alkalmazásával dokumentáltan – műveikben állítottak, Chomsky számára teljesen érdektelen. Következésképpen, (8.63)(b) p-kontextusa a p-inkonzisztenciánál is súlyosabb érvelési hibára világít rá: a Cartesian Linguisticsben szalmabábok harcolnak szalmabábok ellen.

Az argumentum ad hominem érvelési hiba különféle változataira a 9. fejezetben térek ki.

A Chomskytól származó idézet Aarsleff nevét hibásan, egy ‘f’-fel említi, ami az adott p-kontextusban ad hominem implikatúrát von maga után. Az ad hominem érvelések sora folytatható olyan későbbi írásokkal, amelyek szerzői Chomsky védelmére kelnek. Például:

„Aarsleff zavarosságai és félreértései annyira nyilvánvalóak, hogy Malabranche tanácsára emlékeztetnek [...]. (Úgy vélem, nem árt, ha olvastuk azt a könyvet, amelyet bírálunk).” (Bracken 1982: 115.)

„Az Aarsleff-féle tudomány csak mennyiségileg és nem minőségileg különbözik attól, amit nemrég Trevor-Roeper a Hitler ‘naplók’-ként azonosított.” (Bracken 1984: xi.)

Az, aki olvasta Aarsleff két, aprólékos filológiai elemzéseket tartalmazó és nagy tudománytörténeti háttértudásról számot adó írását, nem adhat hitelt annak az implikatúrának, hogy Aarsleff súlyosan etikátlanul eljárva – ‘rossz jellemű személyként’ – olvasatlanul bírálta Chomsky könyvét. A második idézetben Bracken igen durva ad hominem támadást indít Aarsleff személye ellen, azzal, hogy munkáját a Hitler-naplókhoz hasonló hamisítással vádolja.

Lásd a 11. fejezetet is.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 125 2

Nyelvészet

A könyv egy olyan tudományszemléletet körvonalaz, amely lehetővé teszi a nyelvészet és a tudományelmélet szisztematikus együttműködését. Egyrészt a transzformációs generatív nyelvészet példájából kiindulva rámutat az ellentmondások típusaira, az érvelési hibákra, valamint a tudományos haladás gátját jelentő elemekre a nyelvtudományban. Másrészt olyan, a nyelvészeti problémák megoldását segítő, a nyelvtudomány különböző területeire alkalmazható tudományelméleti stratégiákat javasol, amelyek felismerésére és alkalmazására a tárgytudományos kutatás eszközei nem alkalmasak. Ily módon a tudományelméleti elemzések eredményei beépülhetnek a nyelvészek tárgytudományos kutatási gyakorlatába. A könyv gondolatmenete azt mutatja be, hogy a nyelvészet tudományelméletének célja nem a priori normák előírása és számonkérése a tudományos kutatás gyakorlatán. Célja ugyanaz, mint a tárgytudományos kutatásé: a nyelvtudás, a nyelvhasználat, a nyelvtörténet leírása és magyarázata. Ugyanakkor a tudományelmélet e célt a tárgytudományos kutatásnál magasabb absztrakciós szinten és kevésbé technikai jelleggel, ismeretelméleti, nyelvfilozófiai és tudománytörténeti összefüggések mérlegelésével közelíti meg. A könyv végkövetkeztetései a chomskyánus generatív grammatika monista, abszolutista és intoleráns narratívájával szemben a nyelvtudomány pluralista, relativista és toleráns művelésének heurisztikus termékenysége és progresszivitása mellett szólnak.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kertesz-mire-jo-a-nyelvtudomany-elmelete//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero