Elsősorban Black (1962), (1977), Kuhn (1993), Boyd (1993) és Hesse (1980) munkásságának köszönhetően a hatvanas évektől kezdve az analitikus tudományelméleten belül folyó vitákkal párhuzamosan, de azoktól részben függetlenül vetődött fel az a kérdés, hogy vajon az elméleti terminusokat – az analitikus tudományelmélet egyik megkérdőjelezhetetlennek tekintett háttérfeltevésével összhangban – szó szerinti értelemmel bíró kifejezéseknek kell-e tekintenünk, vagy esetleg szerkezetük metaforikus is lehet. Bár részleteikben eltértek egymástól, e nézetek lényege az a vélekedés volt, hogy a tudományos nyelvben elméleti terminusokként szereplő metaforikus kifejezések és a hétköznapi diskurzusban vagy az irodalmi nyelvben fellépő interaktív metaforák között a hasonlóságok mellett lényeges eltérések is vannak. A különbségek egyik lehetséges forrása, hogy a tudományos nyelvet olyan episztemikus eredetű megszorítások jellemzik, amelyek értelemszerűen nem érvényesek a hétköznapi és az irodalmi nyelvre.

Döntő szemléletváltást jelentett a Lakoff & Johnson (1980) nyomán világszerte elterjedt metaforakutatás. Ennek egyik hozadéka az, hogy az elméleti terminusok fogalmi metaforákon nyugszanak, melyek szerkezete és működése nem tér el a hétköznapi nyelvben megjelenő fogalmi metaforák és metaforikus kifejezések szerkezetétől és működésétől. A tudományos elméletek, csakúgy, mint a hétköznapi nézeteink, fogalmi metaforák segítségével értelmezik és magyarázzák a valóságot (Baldauf 1987, Jäkel 1987, Drewer 2003 stb.). Ebből pedig az következik, hogy

„[h]a kutatókban tudatosíthatnánk, hogy melyek azok a metaforák, amelyeket használnak, akkor ez kiindulópontot jelenthetne a kutatók számára ahhoz, hogy metaforarendszerükön belül és kívül elgondolkodjanak metaforamodelljeiken, amelyek ily módon termékeny lehetőségeket nyitnak új tudományos gondolatok számára.” (Liebert 1996: 104; kiemelés K.A.)

Megjegyzem továbbá, hogy a p-modell terminológiája is tartalmaz metaforikus terminusokat, például ‘prizmatikus’, ‘folyamat’.