Kertész András

Mire jó a nyelvtudomány elmélete?

5.4.1. Az öncáfolat vádja Platón Theaitétoszában1

Mint a 4.1. szakasz említette, Prótagorasz homo mensura tétele a relativizmus paradigmatikus példája, és azt mondja ki, hogy minden dolog mértéke az ember.2 Bár az öncáfolat vádja szerteágazó vitát, eltérő értelmezések és értékelések sokaságát váltotta ki, egyetértés mutatkozik abban, hogy a peritropének nevezett érvelés csupán azon értelmezése vezet Prótagorasz homo mensura tételének öncáfolatához, amely azt az egyes emberekhez való viszonyítás nélkül, általánosan igaznak tartja, és az az értelmezés nem, amely az azt állító ‘egyes ember’ számára tekinti igaznak.3 Ennek belátásához, pontosítva a 4.1. szakaszban leegyszerűsítve bemutatott érvelést, induljunk ki a Theaitétosz sokat idézett mondataiból:

(5.19)

„Szókratész: [...] Prótagorasz elfogadja, hogy saját véleményét illetőleg a vele ellentétes véleményen lévők véleménye, miszerint ő maga téved, igaz lesz, ha egyszer elfogadta, hogy minden ember véleménye azt fejezi ki, ami van. [...] Ugyebár így azt is elfogadná, hogy saját véleménye hamis, ha egyszer elfogadja, hogy azok véleménye, aki szerint ő téved, igaz? [...] S ugye a többiek viszont nem fogadják el saját magukkal kapcsolatban, hogy tévednének? [...] S ugyebár miután mindenki vitatja, Prótagorasz Igazsága nem is lesz igaz senki számára sem, sem bárki másnak, sem saját magának.” (Platón 2001: 171a–c; kiemelés a fordításban)

Burnyeat (1976b: 173–174), (1976a: 49 kk.) nyomán az említett két értelmezés így rekonstruálható:4

(5.20)	Premisszák:
	(a)	Minden kijelentés igaz.
	(b)	Az Y, Z, Q személyek (a)-t hamisnak hiszik.
	Konklúzió:
	(c)	(a) hamis.

(5.21)	Premisszák:
	(a)	Minden kijelentés igaz azon személy számára, aki igaznak hiszi.
	(b)	Az Y, Z, Q személyek (a)-t hamisnak hiszik.
	Konklúzió:
	(c)	(a) hamis azon személy számára, aki hamisnak hiszi.

Burnyeat szerint (5.20)(a) – azaz a homo mensura tétel – azt mondja ki, hogy „minden vélemény simpliciter igaz [...], nem csupán annak a számára igaz, akinek a véleménye” (Burnyeat 1976a: 46). A tétel megsérti az ellentmondás-mentesség elvét. Megengedi, hogy egyidejűleg legyen igaz, hogy egy objektum rendelkezik egy bizonyos tulajdonsággal, és az is, hogy nem rendelkezik vele. A következtetés kulcsa (5.20)(b), mely „garantáltan igaz” (Burnyeat 1976a: 172), hiszen eleve tudott, hogy vannak olyan emberek, akik (5.20)(a)-t hamisnak hiszik. Ebben az esetben (5.20)(c) is igaz (azaz (5.20)(a) hamis), ily módon (5.20)(a) valóban önmaga cáfolatába torkollik. Burnyeat (1976b: 172–173) úgy véli, hogy „a valódi Prótagorasz” az (5.21)-ben reprezentált „szigorúan relativista” álláspont képviselője, mely nem sérti meg az ellentmondás-mentesség elvét. (5.21)(a) nem simpliciter állítja, hogy minden dolog mértéke az ember, hanem ahhoz a személyhez viszonyítva, aki állítja, és ezért nem vált ki ellentmondást. (5.21)(b) mindössze annyit mond, hogy (5.21)(a) hamis Prótagorasz vitapartnerei számára, de nem mondja, hogy hamis Prótagorasz számára is, aki ily módon továbbra is ragaszkodhat annak igazságához.

A p-modell terminológiáját alkalmazva, a homo mensura tétel öncáfoló volta vagy az öncáfolat vádjának a kivédése a 3.2.2. szakaszban (3.7) alatt ‘paraméternek’ nevezett és a 4.2.1. szakaszban (4.6) alatt ‘forrásként’ explikált viszonyítási alap meglététől vagy hiányától függ az adott p-kontextusban, ami a prótagoraszi relativizmus esetében az ‘egyes ember.’ Amennyiben a fenti érvelést a p-modellel hozzuk összefüggésbe, triviális módon azt kapjuk, hogy a p-modell szerint per definitionem nem a simpliciter ‘igaz’ érték rendelhető egy kijelentéshez, hanem egy vagy több forrás megbízhatóságától függő plauzibilitási érték különböző p-kontextusokban. Tehát:

(5.22)	(a)	0<\|Minden dolog mértéke az ember.\|S1<1.
	(b)	0<\|~Minden dolog mértéke az ember.\|S2<1.
	(c)	0<\|Minden nyelvészeti elmélet minden kijelentésének plauzibilitási értéke paraméterfüggő.\|S3<1.
	(d)	0<\|~Minden nyelvészeti elmélet minden kijelentésének plauzibilitási értéke paraméterfüggő.\|S4<1.

S1 Prótagraszra utal mint (5.22)(a) plauzibilitásának forrására a c1 p-kontextusban, S2 pedig (5.22)(b) plauzibilitásának forrásaként Prótagorasz azon opponenseire a c2 p-kontextusban, akik nem értenek egyet azzal, hogy egy kijelentés plauzibilis (vagy szélső esetben bizonyosan igaz) lehet az egyik ember és implauzibilis (vagy szélső esetben bizonyosan hamis) a másik ember számára. (5.22)(a) és (b) között – a 4.2.4. szakaszban (4.12)(b) alatt bevezetett meghatározás szerint – p-inkonzisztencia áll fenn. Prótagorasz vitapartnerei ugyan Prótagorasz kijelentését implauzibilisnek tartják, de ettől függetlenül Prótagorasz továbbra is plauzibilisen állíthatja (5.22)(a)-t anélkül, hogy el kellene fogadnia (5.22)(b)-t. (5.22) lehetővé teszi a két ellentétes – a relativista és az abszolutista – látásmód együttélését, és ily módon azt, hogy a p-modell az abszolutista látásmód megnyilvánulását (de nem az abszolút igazságot) is rekonstruálni tudja.

(5.22)(c) és (d) analóg (5.22)(a)-val és (b)-vel. Azt szemléltetik, hogy a p-modell relativizmusa – nyelvészeti elméletek esetében – ugyanolyan módon kezelhető, mint az eredeti homo mensura tétel. Ekkor S3 a p-modell p-kontextusába tartozó forrás – például a 3.6. szakasz és a 4. fejezet tartalma – S4 pedig lehet például valamely, Chomsky vagy Sampson vagy Haspelmath abszolutizmusának p-kontextusában fellelhető forrás (publikáció, elemzés, deklaráció, statisztika stb.)

Ugyanakkor ez a megoldás két okból csupán részleges. Egyrészt azért, mert (5.22)(a) és (b), illetve (5.22)(c) és (d) viszonya – (4.12)(b) tanúsága szerint – ugyan nem azonos a klasszikus kétértékű logika ellentmondás-fogalmával és ezért nem jelenti triviálisan azt, hogy (5.22)(b) cáfolja (5.22)(a)-t, és (5.22)(d) cáfolja (5.22)(c)-t, de nem tisztázza egészen pontosan, hogy a p-inkonzisztencia miért nem engedi meg azt, hogy (5.22)(b) cáfolja (5.22)(a)-t és (5.22)(d) cáfolja (5.22)(c)-t. Másrészt (5.22) nem akadályozza meg, hogy a két, egymásnak ellentmondó kijelentést egyidejűleg premisszának tekintsük és ezáltal tetszőleges konklúziót vonjunk le belőlük. Ugyanakkor (5.22)(a) és (b), illetve (5.22)(c) és (d) együttes felhasználása következtetések premisszáiként blokkolható lesz a p-inkonzisztenciának az 5.2. szakaszban bevezetett differenciálásával p-parakonzisztenciára és erős p-inkonzisztenciára. Az eredményt (5.22)(c) és (d) példáján mutatom be:

(5.23)	(a)	Legyen adott (5.22)(c) és (5.22)(d).
	(b)	Legyen továbbá c1 ⊗ c2 = c.
	(c)	A c1 p-kontextus tartalmazza (5.22)(c)-t, c2 pedig (5.22)(d)-t.
	(d)	(5.22)(c) és (5.22)(d) egyaránt t-plauzibilis c-ben, mivel mindegyik t-plauzibilis c egyik komponens p-kontextusában.
	(e)	Azonban (5.22)(c) & (5.22)(d) nem t-plauzibilis sem c1-ben, sem c2-ben, és így c-ben sem.
	(f)	Tehát c p-parakonzisztens.

Ekkor (5.22)(d) nem cáfolja (5.22)(c)-t, azaz egyik esetben sem lép fel az öncáfolat vádja, mivel az erős p-inkonzisztencia kizárhatóvá vált. Egyúttal nem vonható le az egymással p-parakonzisztens viszonyban álló kijelentésekből bármely tetszőleges konklúzió.

1	A probléma nehézségének érzékeltetésére példaként idézem: „Az utóbbi nagyjából három évtizedben igen kevés platóni dialógus váltott ki olyan nagy tudományos érdeklődést, mint a Theaitétosz [...]; kétségtelen, hogy a Theaitétosz egyetlen szakaszának sem sikerült olyan mennyiségű gondos (és, néhány sajnálatos esetben, kevésbé gondos) elemzést, valamint ugyanolyan élénk vitákat magához vonzania, mint Szókratésznek Prótagorasz homo mensura tételére vonatkozó ‘legokosabb’ [...] cáfolata (171a–c). Mindazonáltal semmivel sem jutottunk közelebb ahhoz, hogy valamifajta konszenzust érjünk el ennek az érvnek az általános alakjáról és jelentéséről.” (Castagnoli 2004: 3; kiemelés az eredetiben.) E sorok megjelenése óta a három évtizedből öt évtized lett, de azok ma is érvényes helyzetképet vázolnak.
2	Mint arra Bolonyai (2002) rámutat, a homo mensura tételbe Bárány István a 152a szakaszban „belefordítja Szókratész későbbi értelmezését is (‘«minden dolog mértéke» az egyes ember’ – szól a fordítás, noha az eredetiben itt még az ‘egyes’-ről nincs szó [...]).” Ez az észrevétel azért lényeges, mert a tétel öncáfoló volta melletti, ill.illetve az azzal szembeni érvelés kulcsa az, hogy abba beleértendő-e az ‘egyes’, vagy sem. Bárány István fordításában a teljes mondat így szól: „[...] ‘minden dolog mértéke’ az egyes ember, ‘mindannak, ami van, hogy van, és mindannak, ami nincs, hogy nincs’”. Kerényi Grácia fordítása (Platón 1984): „‘Minden dolognak mértéke az ember, a létezőknek is, amint vannak, s a nem létezőknek is, amint nincsenek’. Az angol fordítások a „[...] man is the measure of all things [...]” kifejezést alkalmazzák (vö. pl. McDowell, Conford, Levett, Burnyeat, Chappell fordítását), és nem utalnak az ‘egyes emberre’.
3	Jelentése: ‘megfordítás’. Az elnevezés Sextus Empiricustól származik. Az érv előfutára Démokritosz volt, közvetlenül Platón után pedig Sextus Empiricus és Arisztotelész fogalmazta meg újra (magyarul ehhez lásd Bárány 2021).
4	Azért Burnyeat rekonstrukcióján szemléltetem a peritropé problémáját, mert sokat hivatkozott viszonyítási pont és vitaalap a Theaitetosz-szal foglalkozóTheaitétoszt elemző kortárs szakirodalomban. Nem véletlenül ismeri el többek között még egyik szigorú bírálója is három évtized távlatából, hogy Burnyeat elemzése Platón érvelésének „kimutathatóan a legjobb rekonstrukciója” (Wedin 2005: 173).

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 125 2

Nyelvészet

A könyv egy olyan tudományszemléletet körvonalaz, amely lehetővé teszi a nyelvészet és a tudományelmélet szisztematikus együttműködését. Egyrészt a transzformációs generatív nyelvészet példájából kiindulva rámutat az ellentmondások típusaira, az érvelési hibákra, valamint a tudományos haladás gátját jelentő elemekre a nyelvtudományban. Másrészt olyan, a nyelvészeti problémák megoldását segítő, a nyelvtudomány különböző területeire alkalmazható tudományelméleti stratégiákat javasol, amelyek felismerésére és alkalmazására a tárgytudományos kutatás eszközei nem alkalmasak. Ily módon a tudományelméleti elemzések eredményei beépülhetnek a nyelvészek tárgytudományos kutatási gyakorlatába. A könyv gondolatmenete azt mutatja be, hogy a nyelvészet tudományelméletének célja nem a priori normák előírása és számonkérése a tudományos kutatás gyakorlatán. Célja ugyanaz, mint a tárgytudományos kutatásé: a nyelvtudás, a nyelvhasználat, a nyelvtörténet leírása és magyarázata. Ugyanakkor a tudományelmélet e célt a tárgytudományos kutatásnál magasabb absztrakciós szinten és kevésbé technikai jelleggel, ismeretelméleti, nyelvfilozófiai és tudománytörténeti összefüggések mérlegelésével közelíti meg. A könyv végkövetkeztetései a chomskyánus generatív grammatika monista, abszolutista és intoleráns narratívájával szemben a nyelvtudomány pluralista, relativista és toleráns művelésének heurisztikus termékenysége és progresszivitása mellett szólnak.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kertesz-mire-jo-a-nyelvtudomany-elmelete//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero