Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

3.3. Az igemódosító–ige sorrend pragmatikája

Grice úttörő munkái óta tudjuk, hogy amikor állításokat teszünk, akkor nem egyszerűen csak „azt mondjuk, hogy p”, hanem különféle (elő)feltevésekkel, elvárásokkal élünk azzal kapcsolatban, ahogyan mi és a beszédpartnereink egymással—az együttműködési alapelv értelmében—kommunikálunk. A nevezetes grice-i társalgási maximák a következők (Grice 1975/1997):

(12)	(a)	Minőségi maxima: Igazság Ne mondj olyat, amit hamisnak hiszel. Ne mondj olyat, amire nincs megfelelő bizonyítékod (evidence).
	(b)	Mennyiségi maxima: Információ Annyira légy informatív, amennyire az adott kommunikációs célok megkövetelik. Ne legyél informatívabb a szükségesnél.
	(c)	A viszony maximája: Relevancia Légy releváns.
	(d)	A mód maximája: Világosság Kerüld a homályos kifejezésmódot. Kerüld a kétértelműséget. Fogalmazz tömören. Fogalmazz rendezetten.

Ha most az igemódosító–ige sorrend lehetséges pragmatikai hozadékát tekintjük, feltehető, hogy ebben az esetben sem egyszerűen az „Azt állítom, hogy p” beszédaktus érvényesül, hanem— a nyelvhasználat gyakorlatában, tendenciaszerűen legalábbis — ezt kiegészíti az első három grice-i maximának megfelelően az „Érvényesnek tartom, hogy p”, illetve a „Kellően informatívnak/relevánsnak—összefoglalóan: kellően jelentősnek—tartom, hogy p” mozzanata. (Ennek nem mond ellent, hogy adott esetben hazudhatunk, mellébeszélhetünk stb., hiszen a maximák tudatos vagy tudattalan megsértése mit sem von le azok érvényességéből.)

A hipotézis igazolására nézzük az alábbi mondatokat!

(13)	(a)	Meghívom.
	(b)	Meghívom Marit.
	(c)	Gyakran meghívom Marit.
	(d)	Néha meghívom Marit.
	(e)	RITKÁN hívom meg Marit.

A (13a) mondattal a beszélő azt állítja, hogy meghív egy bizonyos (a beszélő és a hallgató által egyaránt ismert, a megelőző diskurzusból egyértelműen azonosítható) személyt, de— elvileg— egyúttal annak a maximának is eleget tesz, hogy állítását érvényesnek tartja. A mennyiségi maximának megfelelően az adott kommunikációs helyzetben a meghívás címzettjének specifikálása szükségtelen, így elmarad. A (13b) példa a meghív ige megfelelő alakjával kifejezett protoállítás érvényességét fenntartja, mindössze a tárgyi bővítmény elaborálása történik meg (feltehetően azért, mert ezúttal a kérdéses személy nem azonosítható egyértelműen a kontextusból). A (13c) mondat újabb — a protoállításban potenciálisan adott—komponenst fejt ki, mégpedig az igei reláció temporális jellegének (Langacker 1987: 244), és ugyanakkor a meghívás mint esemény ismételhetőségének (vö. #/?Gyakran elsüllyedt a hajó) megfelelően gyakorisági határozóval bővíti a mondatot.

Az igazán érdekes (13d) és (13e) összehasonlítása lehet, melyek—akárcsak a hegyről a völgybe, illetve a völgyből a hegyre vezető útról szóló iménti példák—látszólag ugyanazt a deskriptív tartalmat hordozzák: a beszélő azt „állítja” (vagy implikálja, stb.), hogy a vele és Marival mint szereplőkkel lezajló meghívási esemény alacsony gyakorisági fokon valósul meg. A különbség meglátásom szerint— s ezt fejezheti ki az igemódosító és az ige sorrendje— abban áll, hogy a beszélő mennyire köteleződik el a protoállítás érvényessége és jelentősége mellett: azt hangsúlyozza-e, hogy p megtörténik (még ha csak n-szer is), vagy pedig korlátozni kívánja a protoállítás érvényességét (csak n-szer történik meg p). A két példamondat alapján eljutunk a (11)-ben említett 3. hipotézishez: az inverzió a protoállítás érvényességének, illetve jelentőségének csökkenését hivatott kifejezni. A következő fejezet célja e hipotézis részletesebb igazolása.