A hullámfodrok (wave ripples; Wellenrippeln) homokos és aleuritos vízfenéken a felszíni hullámzás hatására létrejött, többé-kevésbé szimmetrikus, hullámszerű alakzatok (17.32 ábra). Gerincük többnyire egyenes, de — az áramlási fodroknál sohasem tapasztalt módon — gyakran ketté is ágazik (bifurkál). Inman (1957) szerint akkor keletkeznek, ha a fenék feletti vízrészecskék legnagyobb orbitális sebessége — a szemcsenagyságtól is függően — a 9–90 cm/s-os sávba esik (17.33 ábra). Keletkezésüket az idézi elő, hogy a felszíni vízhullámok orbitálisai lefelé egyre laposabb ellipszisekké válnak, és — kellő mélységű vízfenéken — a víz kétdimenziós ide-oda lengéseivé egyszerűsödnek (I. kötet, 9.13 ábra: 3; 9.21 ábra–9.22 ábra). Mivel az ezen oszcillációval járó nyírófeszültségek még a kezdetben sima vízfenék szemcséit is gördülő mozgásba hozzák, itt rövid időn belül viszonylag hosszú, szimmetrikus (oszcillációs) hullámfodrok alakulnak ki (17.34 ábra: A). Durvább homokon és a hosszabb felszíni hullámokban bővelkedő mélyebb vizekben nagyobb, finomabb homokon és sekély vízben kisebb hullámfodrok keletkeznek. Méreteik a felszíni vízhullámok méreteitől függenek; ezért hullámhosszúságuk 0,01–>2 m, magasságuk 0,003–0,25 m, vertikális fodorindexük pedig 2–18 (de többnyire 3–8) között változik, ám sohasem azonos az áramlási fodrokéval. A fodorindex (hullámhossz/magasság) nagysága a homok finomságával együtt növekszik. Elegendő homokmennyiség esetén a legdurvább és legkisebb sűrűségű szemcsék a gerinceken, a legfinomabbak és legnehezebbek (növény- és váztörmelékek, csillámpikkelyek) a vályúkban találhatók.