Vizsgáljuk meg elsőként a népesedést! A születésekről szóló 1. ábra az egy családban nevelkedő gyermekek számával illusztrálja a változásokat. Sokszor találkozunk azzal a nézettel, hogy a gyermekszám fogyatkozása sajátosan magyar vagy európai sajátosság, esetleg a fejlett gazdaságú világ jellemzője, s az adatok ezt az álláspontot igazolják is. Ráadásul, minél tovább tartja magát egy, a „modern” világnak a 20. század derekáig ellenálló terület, annál nagyobb zuhanás következik be az ezredfordulóig a népesség alakulásában - így történt a katolicizmusában erős Lengyelországban vagy a sokáig zártabban a saját tradícióiban élő Dél-Koreában is. A folyamat nem csupán mennyiségi, még akkor sem, ha az oktatás-nevelés világában nem lehet figyelmen kívül hagyni a gyermekek számának és az intézmények, pedagógusok számának arányát. Magyarországon például a jelzett időszakban évfolyamonként több tízezerrel csökkent a gyermekek száma, míg a pedagógusoké lényegében nem változott. A nevelés elvontabb síkján jelenik meg például az a probléma, hogy milyen feladatot jelent az olyan gyermekek szocializációja, akik vagy legalább két-három testvérrel, vagy pedig egyedül nevelkednek a családokban. A személyiség fejlődésének kérdésein túl a probléma az óvodáztatás elvi igényét is felveti. Száz évvel ezelőtt egy polgári vagy főként falusi család nem csupán azért nem igényelte az óvodai ellátást – szemben a mai, viszonylag általános igénnyel –, mert az édesanya „nem dolgozott”, vagy az együtt élő nagycsalád megoldotta a gyermekek ellátásából és neveléséből adódó feladatokat, hanem bizonyos értelemben nevelési szükség sem volt az iskola előtti szocializációra az akár nyolc-tíz testvérrel közösen nevelkedő gyermekek esetén.