Már az előzőekben ismertetett problémák is kapcsolódnak a hatékonyság témájához, de érdemes önmagában is vizsgálni ezt a kérdést. A kilencvenes évek közepéig nemigen léteztek felmérések a civil szervezetek tevékenységének hatékonyságára és hosszú távú hatásaira vonatkozóan. Akkoriban nem sok civil szervezet foglalkozott ezzel magától, legfeljebb a donorok elvárásainak eleget téve. Ez idő tájt kezdeményezték elsősorban a hivatalos donorok az általuk támogatott projektek hatékonyságvizsgálatát, amit eleinte sok civil szervezet támadásként élt meg. És itt jöttek az első csalódások is, mert az eredmények sok területen alulmúlták az elvárásokat, mivel mind a projektek kivitelezése, mind pedig fenntarthatóságuk terén számos szervezet nagyfokú amatőrizmusról tett tanúbizonyságot (ODI, 1996). Sok NGO-t mindez arra ösztönzött, hogy ezeket a területeket fejlessze, és saját módszertant dolgozzanak ki. Ma már a nagy, de a közepes méretű szervezetek esetében is szinte egyértelmű, hogy bizonyos részlegeik felelnek a tevékenységek monitorozásáért, értékeléséért és utókövetéséért. Az azonban ma is igaz, hogy míg egyes szervezetek magas szinten teljesítenek e téren, addig mások nagyon gyengén. Ez ellen kíván például fellépni a civil szervezetek közös, az egész világra kiterjedő összefogása, a CSO Partnership for Development Effectiveness. Ez a fórum a fejlesztéshatékonyságra vonatkozó hivatalos nemzetközi folyamatokkal párhuzamosan elveket fogalmazott meg a civil szervezetek számára (Isztambuli Alapelvek1), hogy hogyan tehetik hatékonyabbá munkájukat. A fórum azóta is folyamatosan segítséget nyújt azoknak a szervezeteknek, amelyek a témával gyakorlati módon is foglalkozni szeretnének, és az előrehaladásról és a tapasztalatokról rendszeresen jelentéseket ad ki.2