Az első fejezetben bemutattuk Mack és Rock (1998) vizsgálatait a figyelmetlenségi vakságról: az emberek mintegy 40%-a nem vette észre a fixációs pontban megjelenő objektumot, ha a feladat egy másik, a fixációs ponttól egyáltalán nem nagy távolságra lévő tárgyra irányult. Haines (1991, idézi O’Regan, 2001) beszámolt egy meglehetősen sokkoló tapasztalatról. Gyakorlott pilótákat vizsgált szimulátorban. A leszállási manőver közben, a kifutópálya kellős közepén megjelent egy repülőgép. Várakozása szerint a pilóta ilyenkor azonnal beszünteti a leszállást. Nyolc pilóta közül azonban kettő, mintha mi sem történt volna, leszállt a kifutópályát elálló repülőn keresztül. Amikor bemutatták nekik videón a leszállást, rémületükben visszavonulásukat fontolgatták. Simons és Levin (1997) demonstrációja vidámabb. Tegyük fel, hogy egy idegen megállít valakit az utcán, és megkérdezi, miként lehet eljutni valahova. Mialatt magyarázunk, két munkás közeledik egy ajtóval, és elmegy közöttünk. Amíg az ajtó eltakarja az idegent, egy másik idegen lép a helyére. Az emberek mintegy fele nem veszi észre a cserét. „Nem figyelte meg” a másik embert, pedig közelről beszélt hozzá. Többen vizsgálták, hogy mi történik akkor, ha szemmozgások között megváltozatják azokat az objektumokat, melyekre a szemmozgás irányul. Az eredmények meglepőek. Blackmore és mtsai (1995) kísérletében a látótérben helyet változtató képekre kellett szemmozgásokat végezni (a foveán tartani a képeket). A szemmozgások alatt nem jelentéktelen részletek változtak a képeken. A résztvevők teljesítménye elég gyenge volt az azonosság/eltérés megítélésében. Ha olyan feladatot adnak, mely csak akkor oldható meg, ha két szakkádikus szemmozgás során tárolt információk képi részleteit egyesítik, a teljesítmény szintén meglehetősen gyenge (Irwin, 1996). Az eddigiek arra mutatnak, hogy figyelmi folyamatok nélkül az észlelés nem kifejezetten eredményes, továbbá abban az esetben, ha gyors egymásutánban követik egymást képek, a képekből keveset jegyzünk meg.