Bakró-Nagy Marianne (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXX.

Uralisztikai tanulmányok


Gyanús jelek

Kétségtelen, hogy a nganaszan kutatása során bizonyos tendenciákat hamarabb is észre lehetett volna venni. Helimski nem csupán azt írja le, hogy a tövek harmóniaosztálya egy eredeti palatoveláris szembenállásra vezethető vissza (1998, 492), de azt is, hogy a nganaszan többek között egy viszonylag kései (részben az orosz–nganaszan nyelvi kapcsolatok kezdete, azaz a 17. század után végbement) magánhangzó-eltolódásnak köszönhetően tér el a legközelebbi rokonaitól, a nyenyectől és az enyectől (1998, 482). Azt is megadja, hogy milyen hangváltozások mentek végbe: *ü > i, *u > ü, *o > u, *å > o, *e > ı. Bár Helimski is hangsúlyozza, hogy számos kivétel akad, de ha ezek a tendenciák kiemelhetőek, akkor bizonyára elég sokszor szabályosan mentek végbe. A kiinduló magánhangzók közül kettő palatális, az *ü és az *e, ezek folytatói az i és az ı. Három magánhangzó veláris, az *u, az *o és *å, ezek folytatói az ü, az u és az o. Látható, hogy a palatális magánhangzók folytatói között is van veláris (ı), és a velárisok folytatói között is van palatális (ü), de a két kategória továbbra is élesen elkülönül annak köszönhetően, hogy az előbbi csoportban kizárólag illabiális, az utóbbiban kizárólag labiális magánhangzók állnak.1 Ebből kiindulva már megfogalmazható lett volna a sejtés, hogy az eredeti palatoveláris harmónia kerekítési harmóniává alakult át, és csak ellenőrizni kellett volna a hipotézist (illetve kezdeni valamit a változásokban részt nem vevő, ezért kivételes helyzetűvé váló a problémájával).

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXX.

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2019

ISBN: 978 963 059 952 8

Vajon hogyan része a nyelvtudománynak az uráli nyelvészetként ismert terület? Nem kétséges, hogy a magyar és a többi uráli nyelv közötti nyelvrokonság bizonyított ténye (és nem, mint a tudományon kívül egyesek mostanában egyre hangosabban szeretik állítani: „elmélete”) köti össze egymással az ide tartozó nyelveket. De miért érdekes egy történeti-összehasonlító módszerek alapján meghatározott nyelvcsoport egy általános (vagy elméleti) nyelvészeti sorozat számára?

A válaszok egy része épp e kötetben található meg. A korábban eléggé belterjes szaktudomány a huszadik század végén nyitni kezdett, részben a hagyományosan vizsgált nyelvi szintek, a fonológia, morfológia és lexikológia felől a mondattan felé, részben a leíró és történeti, valamint nyelvhasonlítási vizsgálatok felől a tipológia és a szociolingvisztika felé. Ugyanez a változás más nyelvcsoportok, például az amerikai őshonos nyelvek vagy az afrikai nyelvek tekintetében is lezajlott − azzal a különbséggel, hogy ezekben a közvetítő és munkanyelv az angol volt, míg az uralisztikában mindmáig él az orosz és a német is a szakma közvetítő nyelveként.

Ennek a nyitásnak a dokumentumai közé sorolható az Általános Nyelvészeti Tanulmányok jelen kötete is, amelyben a nemzetközi szerzőgárda szavatolja, hogy legyen bár a munkanyelvük különböző, a tudomány nyelve összeköti őket. A vizsgált nyelvek körét az oroszországi kisebb uráli nyelvek alkotják, közöttük mind a három északi szamojéd nyelv. A tanulmányok legnagyobb részére a szinkrón szempontú tipológiai megközelítésmód a jellemző, amely a téma feldolgozásából adódó következtetéseket általános megfigyelésekkel és állításokkal szembesíti. A kutatások tárgya tehát továbbra is az uráli nyelvek történetileg összetartozó csoportja, céljuk és keretük azonban a modern nyelvtudományban elfogadott irányokba illeszkedik, a fonológiától a szintaxisig, a tipológiától a szociolingvisztikáig.

Ezek a tanulmányok, amelyek mind a kötet szerkesztőjének felkérésére készültek és először itt jelennek meg, köztük a külföldi szerzők munkái kötetünk számára lefordítva, jól bizonyítják az uralisztika érettségét és versenyképességét az elméleti nyelvészet terepén is.

Hivatkozás: https://mersz.hu/altalanos-nyelveszeti-tanulmanyok-xxx//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave