A házastársi kollúziónak elég gyakori formája az, amely a szülői szerep segítségével igyekszik elnyomni a házastársi szerepet, azaz a gyermekük körüli feladatokat, problémákat állítja a házastársi kommunikáció középpontjába, és így kíván kitérni a házastársi ellentétek megvitatása elől. (…) Azonban a házasság alakulása szempontjából veszélyes, ha a gyermek tölti be egyedül a házastársak családdal kapcsolatos gondolkodását, elképzeléseit, és egymás gondjaival, érzéseivel, kapcsolatuk elevenen tartásával már alig foglalkoznak. (…) Sokszor előfordul azonban az is, hogy mind a ketten örömmel kapnak az alkalmon, hogy a gyermek megszületéséig ismételten felmerülő vitákat a jövőben úgy kerüljék el, hogy a továbbiakban csak a gyerekről beszéljenek. Ebben az esetben valójában nem a gyerek szorítja ki a házasfeleket egymás gondolati és érzelmi világából, hanem eszközzé válik a házastársi viszony status quójának fenntartásához, és elkerülhető lesz az, hogy az alapvető érdekellentétekkel szembenézzenek. A partnerek a közös szülőszerepbe menekülnek. A mindennapi beszélgetésekben szoktak a gyerekekről mint „villámhárítóról” szólni, és ez a kifejezés a gyermek oldaláról nézve jellemzi a családban kialakult konfliktuskerülési mechanizmust. Ezekben az esetekben tehát nem arról van szó, hogy a férj és feleség a gyerek érdekében kerüli az ellentétek kiélezését, hogy a gyermek zavartalan fejlődése számára szükséges körülmények fenntartása miatt mondanak le újabb, remélhetően sikeresebb párkapcsolat kereséséről, hanem a gyereket eszközül, ürügyül használják fel a status quo megőrzéséhez, és egyáltalán nem biztos, hogy a gyermek szempontjából ez előnyös.