Az az életterület, amit feltehetően leginkább érintenek az elváltak sorsának sajátos fájdalmai és bajai – a jövőbeli párkapcsolatok. Ez már a szülői háztól történő leválással megkezdődik a kamasz- és fiatal felnőtt korban, amely az elvált szülőktől származó fiatalok számára nagyon konfliktusosan és nehezen alakul (Wallerstein és Blakeslee). Mint már láttuk, az egyedül nevelő szülő és a gyerek közt különösen szoros, kizárólagos a kapcsolat, és olykor egy hamisítatlan partnerviszonyra hasonlít. Ez nehezíti meg a szülőnek, hogy a gyerekét elengedje, és a gyereknek, hogy az anyát vagy apát „teljesen magára hagyja”. Ehhez társul még a fokozott félelem „attól a világtól odakint”. Az ilyen fiatalok hajlamosak bennragadni a túlságosan hosszú, mégis nagyon ambivalens otthoni függőségükbe. Amennyiben azonban nem sikerül leválni, el kell szakítaniuk magukat. Az elszakítás egyik formája, amely elviselhető szinten tartja a bűntudatot, a saját család alapítása. Különösen az áltagosnál alkalmazkodóbb lányok, akiknek nehezükre esne konfliktusok provokálásával elszakadniuk, gyakran engednek emiatt a kísértésnek, odadobják magukat „az első jöttmentnek”. Szinte magától értetődő, hogy ilyenkor nem okvetlenül ez az igazán hozzáillő partner.