(…) A túlélő partner rendszerint nagy szégyent és bűntudatot él át. Gyakran olyan helyzet alakul ki körülötte, amikor az aktuális állapotnak környezetével való megbeszélésre nincs lehetőség. A környezet gyakran a házasságukat alapos elemzés alá igyekszik venni, és ebben a túlélő partnert találja vétkesnek. Kimondva vagy kimondatlanul megfogalmazódnak a következők: „Te üldözted a halálba”, „Te vagy az okozója a katasztrófának” stb. Ezek az üzenetek, melyek gyakran önvádként is megjelennek, oda vezetnek, hogy a személy visszavonul, éppen ezek miatt törekszik arra, hogy ne kerüljön szóba az esemény, még abban az esetben sem, ha a gyerek ezt igényli. Mindezek hozzájárulnak a gyászmunka zavarához a szülőben és a gyerekben egyaránt. Gyakran igyekeznek elnyomni azt a tényt önmagukban, hogy az öngyilkosság egy akaratlagos cselekedet. Az elhallgatás, a „nem emlékezés” nem mentesít az önvádolásoktól, bűntudatérzésektől. Az önvádolások kereszttüzében újra és újra feleleveníti a helyzetet, hol a felmentést keresve, hol az önhibáztatást hangsúlyozva, mert nem volt elég erőszakos azért, hogy kezeljék partnerét, nem vette észre a figyelmeztető jelzéseket, hogy nem volt vele elég türelmes, az utolsó konfliktus alkalmával miért úgy és nem máshogy reagált.