A hazai és a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a demenciával küzdő idősek 70-80%-a nem kerül tartós bentlakásos otthoni elhelyezésre, hanem a természetes élettérben kerül valamilyen szintű ellátásra, miközben ellátásukban a gondozó család játssza a legnagyobb szerepet. A korszerű idősellátásban meglévő törekvések szerint alapvetően fontos, hogy ameddig csak lehetséges, az idős ember megőrizhesse függetlenségét, és otthonába kerüljön ellátásra. Ennek az alapelvnek a demenciával küzdő idősek segítésében is érvényesülnie kell, azzal a szemponttal kiegészítve, hogy a kognitív nehézségekből adódóan ez akkor lehetséges, ha a gondozási szükségletekhez illeszkedő ellátási hátterek biztosíthatók, és a gondozó családtagok támogatása is biztosított. Bár hasonló arányokat láthatunk a családban gondozottakat tekintve, ebből a szempontból jelentős különbség, hogy a hazai gyakorlatban hiányoznak a szükséges ellátási formák és támogató hátterek. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a gondozó családokra még a korszerű ellátási körülmények ellenére is hatalmas nyomás nehezedik. A gondozó családok helyzetének egyik legismertebb kutatója, Steven Zarit munkatársaival írt könyvének nem véletlenül adta az Az Alzheimer-kór rejtett áldozatai címet (Zarit-Orr-Zarit, 1985). Miközben a tartós bentlakásos otthoni elhelyezést preferáló hazai ellátás a leépülési folyamat előrehaladott szakaszában kezd foglalkozni a demenciával küzdő idős ellátásával, valójában a küzdelem már régóta folyik, egyre drámaibb nehézségek között, miközben a magukra maradt gondozó családtagok viselik a gondozás összes terhét és annak összes következményét. Mielőtt ennek részleteit tárgyalnánk, érdemes kitérni arra, hogy a diagnózissal szembesülést követően, a leépülési folyamat előrehaladtával a gondozó családtagok milyen megküzdési stációkon mennek keresztül.