Felmerülhet a kérdés, hogy miért épp a fantasztikus irodalmat vizsgálom. Nos, először is a huszadik század nagy részében az irodalomtudomány csak a realizmust tartotta jelentősnek, és a fantasztikumot – legyen az horror, spekulatív irodalom, tudományos-fantasztikus regény vagy fantasy – sokáig egy legyintéssel elintézte (gondoljunk csak A Gyűrűk Ura fogadtatására az ötvenes években), becsmérlően szórakoztató irodalomnak bélyegezte (mintha a weberi protestáns etikából eredeztetve a szórakoztatás önmagában elítélendő lenne), olyasminek, ami a komoly művész számára csupán ujjgyakorlat. Manapság is zsánerirodalomnak tekintik azok, akik szerint a tematika egyben értékítéletet is hordoz magában. Ha pedig a fantasztikum nem magas irodalom, akkor nyilván más, netán megengedőbb szabályok vonatkoznak rá. Ha ez igaz, akkor feltételezem, hogy emiatt a fordítási normák nem lesznek olyan egységesek, különféle mintázatokat lehet megfigyelni a vizsgált időszak fordításpolitikájában. Mivel a fantasztikus irodalom a XX. században kiszorult az irodalmi rendszer perifériájára, az sem zárható ki, hogy kettős, ellentmondó normarendszer vonatkozott rá: egyszerre lehetett újító, kísérletező, leginkább témáit tekintve, és a hagyományok szigorú őrzője a nyelvi megformálás és elbeszéléstechnika vonatkozásában.