Észak-Dunántúlon a ló és a szarvasmarha jelentette a fő igaerőt, a szamár fogatolása szórványos volt.1 Tápon a parasztgazdaságokban kizárólagosan lovat és szarvasmarhát fogatoltak. Szamarat, öszvért és bivalyt még kisegítő igaerőként sem alkalmaztak soha a 20. században. Az uradalomban használt 2 darab bivalyon kívül nem is volt egy sem belőlük a faluban.2 Az igaerőt jelentő állat fajtája és száma az adott gazdaság presztízshelyzetét nagyban meghatározta a közösségen belül, ám a legélesebb társadalmi választóvonal az önálló igásjószággal – és igásszerszámmal – rendelkező, illetve nem rendelkező gazdaságok között húzódott.3 A tápi közösségben mindenki pontosan számon tartotta és figyelemmel kísérte az egyes gazdaságok igásállat-állományának alakulását. A saját tulajdonú földterület nagysága mellett a nagyjószágtartás mértéke és minősége játszotta a legnagyobb szerepet az egyes gazdaságokról és gazdákról alkotott közösségi értékítélet szempontjából. A nagyjószágtartás nem csupán az igásállatok gazdaságban kihasználható munkaereje és a földek trágyázása miatt volt fontos, hanem a növendékállatok nevelésével „mozdítani” lehetett a gazdaságon, olyan nyereségre tudtak ily módon szert tenni, ami a gazdaság „előrejutásában”, fejlesztésében komolyabb előrelépést jelenthetett.4 Mivel az állattartás szempontjából fontos művelési ágak, mint a rétek és a legelők, a tápi határnak csak kis hányadát foglalták el, erre elsősorban azoknak a gazdáknak nyílott lehetőségük, akiknek elég nagy méretű földjük volt ahhoz, hogy kellő mennyiségben tudjanak intenzív vetett takarmányt is termeszteni. (A 3406 kat. hold összterületű határból 248 kat. hold, 7,2% rét és 131 kat. hold, 3,8% legelő volt 1935-ben.5 Különösen a legelő aránya maradt el messze az országos 10,7%-os átlagtól.)6 Ez a körülmény döntően belterjes állattartásra kényszerítette a tápi gazdákat. Saját legelője nem volt senkinek, a közlegelőn korlátozott számban tudtak csak tehenet tartani fűbér fejében.