Az önéletírás státuszának meghatározását az osztályozási szempontok, nézőpontok pluralitása nem könnyíti meg. Itt utalhatunk arra a vitára, amely Genette és Lejeune önéletrajz-értelmezése kapcsán bontakozik ki. Ahogyan ezt Lejeune is összegzi, Genette számára az önéletírás a „feltételes” irodalom körébe tartozik. A fiktív szövegeket, amelyek maguktól, konstitutív módon irodalmiak, megkülönbözteti azoktól, amelyek irodalmisága feltételes módú. Ezek a nem fikció közé sorolhatók, amelyeket a közönség változó módon, bizonyos korokban ruház fel irodalmi értékkel, de az elsődleges funkciójuk más.1 Lejeune nem ért egyet Genette osztályozásának alapjaival. Úgy véli, hogy az önéletrajzi olvasó több vonásban is különbözik a fikció olvasójától. Egyrészt toleránsabb, bizonyos szempontból aktívabb, hiszen a szerző által létesített kapcsolatfelvétel-típusra reagál, és az azonosulási mechanizmusai is mások (Lejeune, 2002: 279–283). Sokat idézett meghatározásában Lejeune az önéletírást olyan retrospektív elbeszélésként definiálja, melynek középpontjában egy valós személy saját létezése, egyéni élete, különösképpen személyiségének története áll. Az önéletíró nem az, aki elmondja, hanem az, aki állítja, hogy elmondja az igazságot az életéről. A modern önéletírás több hagyományból táplálkozva alakult ki, de a bensőségesség és a személyiség történetének ötvözése merőben újnak tekinthető: az „igazság megragadásának a vágya sajátos beszédmódot, megismerési tevékenységet és emberi kapcsolattípust jelöl ki, amelyek egyáltalán nem illuzórikusak”. Az önéletírást a történeti ismeret, a cselekvés és a művészi alkotás együttes jelenléte jellemzi (Lejeune, 2002: 272–274). Abbott úgy véli, hogy az önéletírás befejezése nem kimondottan eseményszerű, inkább egy folyamatban levő eseményként fogható fel. Narratológiai szempontból ez azt jelenti, hogy az „önéletírásban a diskurzus narratív cselekvés” (Abbott, 2002: 287). Míg Northrop Frye a regény egyik alosztályaként definiálja2 (Frye, 1998a: 265), addig Paul de Man amellett érvel, hogy nem műfaj, hanem az olvasás egyik alakzata (De Man, 1997: 96). Abbott ezekkel az álláspontokkal szemben az önéletírást aktusként, még pontosabban akcióként, személyes cselekvésként tárgyalja. Az önéletírás és a regény közötti különbséget nem a valósághoz való viszonyukban, hanem az általuk kiváltott különböző olvasói hozzáállásban3 találja meg. Az önéletírások közös problémája az önhelyreállítás (self-recovery) aktusához kötődő ontológiai dilemma. Az önéletírás főhőséből hiányzik az a kézzelfogható identitás, ami a jól megformált cselekmények szereplőinek sajátja. Az önéletírásban kifejezni próbált identitás „elmaszatolt, mivel az elbeszélés csak az írás pillanatának folyamatos »elmúlásához« vezetheti a szerzőt. Ez az írás a müthosz aláásása.” Az önéletírás cselekvése kezdeményezi az író és tárgya azonosságát. Ez azonban egy adott időhöz és élethez köti az elbeszélést, amely által az önéletírás azonnal kontextualizálódik (Abbott, 2002: 287–299).