A távoktatás a 20. század közepén indult hódító útjára. Rebel a következőképpen fogalmaz A levelező oktatás lehetőségei és hátrányai a pedagógusképzésben című írásában: „A távoktatás lehetővé teszi a tanulási folyamat nagyfokú alkalmazkodását a tanuló egyéniségéhez anélkül, hogy csökkenne a tanulás rendszeres és irányított mivolta. Bizonyos tekintetben ez a forma közel áll a programozott oktatáshoz: a tanulás fázisainak megjelölésekor kénytelenek pontosan meghatározni a tanulás célját. Bizonyos határok között a tanulók maguk határozzák meg tanulmányaik helyét és idejét, eközben aktívan részt vehetnek hivatásunk művelésében, és így tovább képezhetik magukat. Ezáltal az elmélet és a gyakorlat találkozik, magasabb fokú a tanulók motivációja, jobbak a tanulmányi eredményeik, és elégedettebbek szakmai munkájukkal is” (Rebel 1968). Dohmen Távoktatás kombinált eszközökkel. A felsőoktatási intézmények tehermentesítése és reformlehetőségek című publikációjában azt írja: „Távoktatásnak olyan stúdiumot nevezünk, amely az oktató tanár személyétől távol és attól függetlenül megy végbe, de amelyet – ellentétben a tiszta ön-oktatással – indirekt, nem személyes médiumok segítségével ösztönöznek, valamint kisebb vagy nagyobb távolságokból rendszeres periodikus tanulmányi útmutatókkal, anyagok megküldésével irányítanak, illetve támogatnak” (Dohmen 1970). Mindezekkel egybecseng Kaye írása: „A távoktatás esetében lényegében olyan tanulási rendszerekről van szó, amelyek feleslegessé teszik a tanulók állandó jelenlétét az oktatási intézményekben, de nem zárják ki a direkt oktatás elemeit sem. Így éppen úgy különböznek a hagyományos levelező oktatástól, mint attól az oktatástól, amely alapvetően a tömegkommunikációs eszközökre támaszkodik. Összegezve tehát ezek a rendszerek nem kizárólag vagy főleg egyetlen eszköz felhasználásán alapulnak, hanem a megfelelő oktatási eszközöket és módszereket kombinálják” (Kaye 1972).