Habár az ártalomcsökkentés viszonylagosan fiatal irányzat, a szemléletnek sokkal korábbi gyökerei vannak. A középkori Kínában például sok részeg esett bele a csatornákba, ahol vagy megfulladt, vagy halálra fagyott. Ahelyett azonban, hogy a részegséget próbálták volna teljesen megszüntetni, Kínában kerítéseket építettek a csatornák köré. Nagy-Britanniában már 1926-ban olyan rendszert alakítottak ki, amely lehetővé tette az engedéllyel rendelkező orvosok számára opiátok (morfium) felírását a függőknek, fenntartó terápia céljából (Ministry of Health, 1926). Az ártalomcsökkentő szemlélet újjászületése és megerősödése a HIV-járvány kitöréséhez köthető a nyolcvanas években, amikor felismerték, hogy a fecskendőmegosztás milyen szerepet játszik a vírus terjesztésében. Ezzel párhuzamosan számos európai ország észlelte, hogy a hatvanas évektől addig folytatott, alapvetően a fogyasztás megszüntetésére irányuló büntető drogpolitikájuk nem képes visszaszorítani a HIV-járványt, és a Brit Drogabúzussal Foglalkozó Parlamenti Tanácsadó Testület állásfoglalásához hasonló politikát kezdett kialakítani: „A HIV és AIDS fenyegetése az egyénre és a közegészségre nézve jóval nagyobb, mint magáé a droghasználaté.” (Advisory Council on the Misuse of Drugs, 1988). A bizottság a következő drogpolitikai hierarchiát állította fel: