A medicinában sem lehet mindig bizonyítani az alkalmazott terápiák hatékonyságát, már csak a tüneti kezelések, a betegek és a hozzátartozók igényeinek növekvő szerepe (pl. fájdalomcsillapítás terén) és más körülmények miatt sem. A pszichoterápiában ez még nehezebb. A pszichoterápiák – vagyis az a kezelés, amit egy-egy irányzat, iskola ilyen néven nyújt – általában hosszabbak, sok az egyéni variáció és együttműködési zavar, nehezebb betekintést nyerni a terápiás folyamatba a szakmai titoktartási szabályok miatt. Ennek ellenére nagyon sok kísérlet történt a hatékonyság vizsgálatára. Sajátos nehézségként jelentkezett a kutatásokban, hogy nehezen határozhatók meg a gyógyulás, illetve a változás kritériumai. A személyiségben beálló változás nagyon nehezen ragadható meg, de a viselkedés terén is nehéz definiálni a terápiás változást. Nagyon sok placeboeffektus, szuggesztió és önámítás jelenik meg, a terápiás „mézeshetek”, a „hallo-goodbye effektus” (a választott és költséges kezelést utólag pozitívnak könyvelik el az emberek), az „áttételes” javulás és sok más fogalom utal ezekre a jelenségekre. A lélektani valóságtól eltérhet a kliens önmegítélése, és eltérések lehetnek a kliens és a terapeuta minősítéseiben is. Nagyok a különbségek a kezelt esetek között, így a diagnózis vagy a tünetek szerinti csoportbeosztás komoly szóródásokhoz vezethet az eredményekben, és ezek vagy a rejtett súlyosság, az előtérbe nem került más zavar, vagy az állapot kronicitása miatt, és nem a terápiás módszer miatt hoznak más terápiás eredményt, illetve kimenetelt (Bergin és Garfield, 1994).