A fejlett államok közül egyre több lép be a Nadelmann-féle fejlődési skála 5/b szakaszába, azaz dekriminalizálja (egyes) drogok személyes használatra történő birtoklását és használatát. A dekriminalizáció lényege, hogy felfüggeszti a büntetőeljárás végrehajtását a drogfogyasztókkal szemben anélkül, hogy a drogfogyasztást magát legálissá nyilvánítaná (EMCDDA, 2009). Az EMCDDA 2005-ben publikált „Kábítószer-használat az Európai Unióban: jogalkotási megközelítések” című munkája hosszú elemzést tartalmaz arról, hogy vajon mennyire számít egyedinek az egyes EU-tagállamok által bevezetett büntetőpolitika a nemzetközi egyezményrendszer tükrében (Drog Fókuszpont, 2005). A drogmonitorozó intézet álláspontja szerint a nemzetközi egyezmények szigorúan behatárolják a drogkereskedelemmel kapcsolatos szabályozás lehetőségeit, azonban viszonylag széles mozgásteret biztosítanak a tagállamoknak a droghasználók jogi megítélését tekintve. A jelentés felhívja a figyelmet arra, hogy a nemzetközi kábítószer-egyezmények határozatai nem tekinthetők önmagukban jogerősnek, csupán irányelveket tartalmaznak, amelyeket az egyes aláíró tagállamok a saját nemzeti jogrendszerük princípiumaival megegyező módon ültethetnek át jogszabályokba. Az ENSZ-egyezmények bizonyos magatartásformákat büntetendőnek rendelnek, így például a birtoklást, megszerzést, terjesztést, eladásra kínálást. Alapvető különbség van azonban a birtoklás és a személyes használatra történő tartás között, ugyanis az előbbi mindig magában foglalja az újraeladás lehetőségét, míg az utóbbi nem.