A második világháború során megnövekedett az érdeklődés a terápiás rendszerek és a csoportterápiás módszerek iránt. Ennek több oka volt. A háború tömegméretű kezelési feladatokat teremtett, ezekről a társadalomnak kellett gondoskodni, kevés volt a munkaerő és a kezelésre használható idő is, kínálkozott a csoport, mint a képzett terapeuták felhasználásának gazdaságos módja, az időtényező viszont a terápia multimodalitását vetette fel. Elterjedtek a csoportos terápiás foglalkoztatások, részben mint munkaterápiák, részben mint kreatív-expresszív terápiák, vagyis kerámiák, rajzok, festmények, szobrok készítése, illetve elkezdődtek a zenei foglalkozások, amelyekből később a zeneterápia nőtt ki. A pszichoanalitikus csoportok már feltáró pszichoterápiaként értelmezték magukat. A szupportív terápiás csoportok és a foglalkoztatások már terápiás rezsimeket tettek lehetővé. A csoportos munka iránt – elsősorban Amerikában – Kurt Lewin mezőelmélete és a harmincas években nagy figyelmet kiváltó szociálpszichológiai csoportkutatás, csoportdinamika fokozta az érdeklődést. Önmagában a csoporttechnikákat alkoholisták kezelésére ritkán alkalmazták, de az ilyen betegek számának növekedése osztályos kezelési szükségleteket teremtett, különösen akkor, amikor a második világháború után elfogadták az alkoholizmus betegségkoncepcióját, ekkor az iszákosság a betegbiztosítás ellátási körébe is került. Speciálisan az alkoholisták és a csoport összefüggése a Névtelen Alkoholisták mozgalmának terjedése miatt is aktuálissá vált, hiszen a segítőszakmákban működők (ekkor már köztük sok klinikai pszichológus) számára feltűnt, hogy a hatótényező a Névtelen Alkoholisták mozgalmában a csoport lehet, vagy ez legalábbis igen fontos hordozóeszköze a hatásnak.