Az OCD élettartam-prevalenciája nemzetközi kutatási adatok alapján 1–3% közé tehető, így a kényszerbetegség a negyedik leggyakoribb pszichiátriai megbetegedés a világon a fóbiák, a pszichoaktív anyagabúzusok és a major depressziók után (Rasmussen és Eisen, 1994). Férfiak és nők egyenlő arányban betegednek meg. A kényszeres jelenségek jellemzően már kisgyermekkorban megjelennek – ekkor még elsősorban karakterjegyként –, gyermekkorban a kényszeres jelenségek csak néhány esetben érik el a tünetek mértékét. A betegség tüneteinek kibontakozása általában kamaszkorban kezdődik. A kényszerbetegség tüneteinek egy része azonban úgynevezett késői kezdetű. Nemzetközi egyezség alapján korai kezdetnek a 16 éves kor előtti fellépést nevezzük, míg későinek a 16 éves kor utánit. Késői fellépés esetén a tünetek a kamaszkor végén, a fiatal felnőttkor elején, vagy akár még később jelennek meg. A betegség tüneteinek a fellépése és a szakszerű kezelés megkezdése között gyakran igen sok év telik el, mivel a diagnózisalkotás több szempontból nehézségbe ütközhet (a páciensek szégyellik és rejtik tüneteiket, ezért késve fordulnak szakemberhez), az orvosok/pszichológusok diagnózisalkotási gondokba ütközhetnek. Nemzetközi vizsgálatok alapján átlagban 16 év telik el a tünetek fellépése és a diagnózisalkotás között. A korai kezelésbe vételt segítendő egy munkacsoport Angliában a kényszerbetegség szűrésére alkalmas rövid kérdőívet szerkesztett (Zohar-Fineberg Obsessive-Compulsive Screen-ZFOCS), ahol öt kérdésre kell a páciensnek igennel vagy nemmel válaszolnia, és ha egyre igennel felel, akkor javasolt pszichiáter szakorvoshoz vagy szakpszichológushoz fordulnia, részletes szakvizsgálatot kérve (Fineberg, Krishnaiah, Moberg és O’Doherty, 2008).