Életünk arról szól, hogy az önmagunk elé állított követelményekkel birkózunk, állandó küzdelemben állunk a ránk háruló mindennapi megterhelésekkel (ahogy Madách tömören megfogalmazza: „az élet küzdelem”). Az élet lényege ugyanakkor a változás, a változás pedig mértékétől függően azonosítható a stresszel. A fejlődés nem képzelhető el változás nélkül, a stressz pedig úgy is felfogható, mint a fejlődést stimuláló, előmozdító változás (az új követelményekhez való alkalmazkodás új képességek kifejlesztését igényli). Ha a stressz nem is minden esetben az élet sava-borsa, de mindenképpen olyan dolog, amivel kénytelenek vagyunk együtt élni, ha élni akarunk. Vaillant (1984) ezt a problémát így fogalmazza meg „nem a stressz az, ami megöl bennünket, hanem a stresszhez való hatékony alkalmazkodás teszi lehetővé azt, hogy éljünk”. Hogyan kell viselkednünk ahhoz, hogy a stressz ne az életünket megnyomorító tényező, hanem a fejlődésünket stimuláló, előmozdító tényező legyen? A megküzdéskutatás többek között arra irányul, hogyan minimalizálhatjuk, küszöbölhetjük ki életünkből azokat a körülményeket, amelyek között a stressz megbetegít, és hogyan teremthetjük meg azokat a feltételeket, amelyek között a stressz fejlődésünk szolgálatába állítható. Tanulmányunk kitér a megküzdéskutatás történetére, és bemutatjuk azokat a modelleket, amelyek az eredményes megküzdés személyiség feltételeire összpontosítanak.