Ellentétben a megküzdés trait jellegű értelmezésével, Lazarus tranzakcionalista copingmodelljének központi gondolata az, hogy a viselkedés a személy és a környezet közötti dinamikus kölcsönhatás eredménye, és a coping egyike azon központi változóknak, amelyek ezt a tranzakciót nehezített alkalmazkodási feltételek esetén moderálják. Az irodalomban legtöbbet idézett és legáltalánosabban elfogadott lazarusi definíció szerint „megküzdésnek tekinthető minden olyan kognitív vagy viselkedéses erőfeszítés, amellyel az egyén azokat a külső vagy belső hatásokat próbálja kezelni, amelyeket úgy értékel, hogy azok felülmúlják vagy felemésztik aktuális személyes forrásait” (Lazarus, 1966: 76). A coping fogalmát mint kulcsfogalmat, Lazarus (1966) a stressz kognitív tranzakcionalista elmélete, illetve újabban az érzelem kognitív motivációs viszony elmélete (Lazarus, 1991) keretében dolgozta ki. Ezeknek az elméleteknek a másik központi fogalma a kognitív értékelés (cognitive appraisal). Lazarus értelmezése szerint egy adott személy-környezet interakcióban mind az érzelem erőssége és minősége, mind a megküzdés módja a kognitív értékelés következménye. Ez a felfogás alapvetően eltér a korábbi coping értelmezésektől, amelyek azt hangsúlyozták, hogy a coping egy olyan válasz, amit az emóciók, például a szorongás váltanak ki. Az analitikus modellben például az elhárítómechanizmusokat a szorongás aktiválja, az állatpszichológiai és a tanuláspszichológiai copingmodellben a megküzdő válasz a feszültséget redukálja, és a magas drive-szint hatására mobilizálódik (Dollard és Miller, 1950).