A hetvenes évektől kezdődően mintegy paradigmaváltásként a copingkutatások középpontjába a védekező mechanizmusok vizsgálata helyett a stresszel való megküzdés során tudatosan alkalmazott megoldási módok tanulmányozása került. Ennek a tudatosság és kogníció centrikus kutatási hullámnak az attitűdjét legadekvátabban bemutató copingdefiníció Stone és Neale (1984) megfogalmazása, amely szerint „megküzdésnek tekinthető minden olyan cselekvés vagy kognitív művelet, amelyet egy egyén tudatosan alkalmaz egy stresszteli szituáció kezelésére vagy az anticipált fenyegetés hatására keletkező feszültség feldolgozására” (Stone és Neale, 1984: 123). Ezekben a kutatásokban deduktív és induktív vizsgálati stratégiákat alkalmazva próbálnak eljutni ahhoz a legérvényesebb copingstratégia taxonómiához, amely mind az elméleti, mind a gyakorlati validitás kritériumait teljesíti. A deduktív eljárás esetén racionális megfontolások alapján kategóriákat hoznak létre, amelyeket vagy operacionalizálnak mint kérdőívtételeket, vagy besorolási szempontként használják azokat a különböző megküzdési erőfeszítések osztályozásánál. Az induktív vagy empirikus taxonómiakészítés esetén a széles körben felmért coping-erőfeszítéseket valamilyen statisztikai eljárás (többnyire faktoranalízis, esetleg cluster analízis) segítségével csoportosítják, és a csoportosulás racionális értelmezésére vállalkoznak. Természetesen a két megközelítés összhangban is alkalmazható, azonban a statisztika uralmának köszönhetően a copingstratégia taxonómiákat – leszámítva egy-két általános dimenziót (pl. emóciófókusz, problémafókusz) – főként induktív módon készítettek. A védekező mechanizmusok esetében viszont a teoretikus megközelítés dominált. Az elmúlt évtizedek gazdag vizsgálati termése két fő megküzdési dimenzió vonatkozásában mutat konszenzust. Mind az empirikus, mind az elméleti hozzáállás szerint a megküzdési stratégiák két nagy csoportja különíthető el: beszélhetünk problémacentrikus vagy feladatorientált és emóciófókuszú vagy személyorientált megküzdésről. Parker és Endler (1992) Coping with coping assessment című összefoglaló tanulmányában 25 olyan többdimenziós, szélesebb körben használt copingkérdőívet mutat be, amelyek fő dimenziója vagy másodrendű faktora a problémafókusz és az emóciófókusz. Számos kérdőívben leggyakoribb dimenzióként a szociális támogatás jelenik meg (Amirkham, 1990; Folkman és Lazarus, 1985; Patterson és McCubbin, 1987), ez a fogalom azonban, ahogy arra Parker és Endler (1992) is rámutat, inkább megküzdési forrás, mint copingstratégia. A taxonómiaalkotás igényével is fellépő, első széles körű empirikus vizsgálatot, amelyet a copingstratégiák azonosítására terveztek, Pearlin és Schooler (1978) végezte. 2300 egészséges felnőtt interjúanyagából, amely azt tudakolta, hogy a mindennapi konfliktusokat hogyan oldják meg, 17 copingstratégiát azonosítottak, amelyeket faktoranalizálva három dimenziót kaptak. Az első faktor azokat az erőfeszítéseket tartalmazta, amelyek a helyzet megváltoztatására irányultak (problémafókusz), a második faktorba a stressz jelentésének a megváltoztatására irányuló válaszok kerültek, a harmadik faktor pedig a kellemetlen érzések regulálására és csillapítására szolgáló megoldásokat tartalmazta (emóciófókusz).