Az 1827. évi „faluégés”-ről, a falut szinte teljességgel elpusztító nagy tűzvészről 23 történeti monda tudósít (2123–2145. sz.). A Faluégés-ciklus szövegeit 20 elbeszélő mondta el, közülük tizenheten egy szöveget, Rózsai Gyuláné, Vircsák Józsefné és Zsigri Mihályné két szöveget. A tűz keletkezési helyét a mesélők általában határozottan a Fővégbe teszik (2125., 2126., 2127., 2128., 2132., 2141. sz.). Az egyéb megfogalmazások is ehhez a falurészhez, a Fővéghez (= Fölvéghez) kapcsolódnak: „a fölső faluvégin” (2130. sz.), illetve „valahonnan föntrű kezdődött” (2142. sz.). A „kéri dombon” helymegjelölés a Fővégtől még valamivel távolabbra, a falun kívülre utal, Kér (Kéripuszta) felé, Váckisújfalu irányába (2134. sz.). Egy elbeszélő szerint a Váci sorból indult a tűzvész (2123. sz.), egy másik pedig tépelődve ezt mondja: „a Hétház sortú gyútt-ë mëg vagy az Alvégtül?” (2140. sz.). A tűzeset dátumát egyedül Vircsák Józsefné tudja megadni, ő a helyes időponthoz képest egy évvel korábbra, 1826-ra teszi ezt (2126. sz.). A mesélők döntő hányada vagy nem tudja (2130., 2131., 2133., 2137. sz.), esetleg „százvalamënnyire” (2131. sz.), vagy „száz évtül is má jóval többre” (2128. sz.), vagy (1993-ban) 139–140 évre gondol az akkori helyes szám, 166 helyett (2123. sz.). Sokan tisztában vannak azzal, hogy a szerencsétlenség március 23-án történt (2125., 2126., 2128., 2130., 2131. sz.). Ennek az az oka, hogy a mácsaiak ezt a napot 100 évig fogadalmi ünnepként tisztelték (1896., 2123., 2126., 2130., 2131., 2144. sz.). Többen azonban úgy emlékeznek (2128., 2130. sz.), hogy nem csak a 100 év eltelte (1927) után, hanem még 1945 után is ápolták az „égésünnep” hagyományát: „Még front után is ëgy évbe vót tartva, vagy kettőbe” (2128. sz.). Ezt igazolni látszik, hogy még a 100 év eltelte után születettek is saját élményként beszélnek az ünnepről mint dologtiltó napról, valamint az aznapi ünnepi miserendről (2125., 2131. sz.). Galgamácsa néprajzát leíró tanulmányában Gönyey Sándor sem múlt időben fogalmaz, hanem arról ír, hogy a tűzvész emlékét őrzi „az évenként tartott fogadalmi gyászünnep”. Gönyey dolgozatának alcímében ez szerepel: „1939. május havában végzett gyüjtőutam eredményei”, tehát jóval a 100 év letelte után kutatott a faluban. A fogadott ünnepen, március 23-án a munkatilalmat szigorúan be kellett tartani, mert különben „lëég a ház” (2125. sz.). A tűzvész nagyságának, erejének érzékeltetésére az elbeszélők elmondják, hogy a szomszéd faluba, Domonyba is vitte a szél az égő csóvákat (2127., 2128. sz.), illetve a parazsat (2130. sz.), sőt még az Aszódon túl elterülő, Mácsától 14 km-re fekvő Kartalon is dobott le tüzes rostát (2135. sz.). Holló Józsefné a családban úgy hallotta, hogy a borzasztó szélvihar fölkapta az egyik hajdanvolt rokonát (még kislányként), és a másik utcába röpítette (2132. sz.). Gulyás Ferencnét – népi elbeszélőhöz illően – alaposan elragadja a képzelőereje: „Az egész falu lëégëtt, még a tëmplom is. Mer az is nádfödeles vót, a tëmplom” (2131. sz.). A historia domus korabeli leírásában a falu plébánosa egy szót sem ejt arról, hogy a templom károsodott volna. Az sem hihető, sőt kizárható, hogy az 1820-as évek vége felé nádtetejű lett volna a mácsai templom, amit több mint 80 évvel korábban Grassalkovich I. Antal bővíttetett, átalakíttatott, majd 30 évvel később özvegye ismét megnagyobbíttatott és fölújíttatott. Ráadásul Galgamácsán és környékén nem nádat használtak tetőfedésre, hanem rozsszalmát. Az 1960-as évekig zsúptetejű (rozsszalmával fedett) házak jellemezték a falut. A legfőbb bizonyíték a mesélő állításának valótlanságára mégis az, hogy a Mácsán egyházlátogatást végző váci püspök, Althann Mihály Károly gróf már 1746-ban (a tűzvész előtt mintegy 80 évvel), a canonica visitatio során azt jegyezte föl, hogy a plébániatemplom és tornya zsindellyel fedett (Pesti K. szerk. 2003, 196).