A Mária Terézia-féle úrbérrendezés során az úrbéri kilenc pontra az egyes falvak által adott válaszok között megtalálhatók Mácsa község feleletei is. Már ebben az 1768. évből származó paraszti vallomásban is hangsúlyosan kidomborodik a szőlő szerepe Mácsán: „Szöllő hegye lévén Mácsának, vagyon minden gazdának, sőt zsellérnek is szöllője, kinek termésével, ha Isten meg áldgya, segéttetik” (Wellmann I. 1967, 129). Száz évet átugorva ugyanezt a helyzetet találjuk, vagyis a következő, hozzánk időben lényegesen közelebbi 100 évről szintén kijelenthető, hogy a XIX. század 2. felétől a XX. század 2. feléig minden mácsai gazdának, a legszegényebbeknek is volt szőlője egészen a tsz-szervezésig. Galgamácsát bemutató tanulmányában a XIX. századra vonatkoztatva írja Gönyey Sándor: „A mezőgazdálkodás mellett sokkal jelentékenyebb volt a szöllőtermelés. A nagy fuvarozások idejében régen különösen nagyban művelték a szöllőket” (Gönyey S. 1940, 38). A szőlő elfoglaltságot adott télire is. Télen a kukorica lehántott, száraz borítóleveléből (a „sústyából”) készítették a szőlőkötözőket. Ez volt a „sústyakötés”. A nagyobb gazdáknak nem csak több földje, hanem nagyobb szőlőterülete is volt. (A legtöbbjüknek tekintélyes szőlőskertje volt galgamácsai szőlőbirtokuk mellett az Őrszentmiklós és Vácbottyán között fekvő Nyírjesen is.) Náluk a sústyakötés hetekig tartó közös munka volt. Pesti Andrásné 2001-ben jellegzetes vidám, mókázó modorában idézte föl ezt az együtt végzett munkát, ami kiváló alkalom volt tréfák elmondására, anekdotázásra: „A főső szomszédba is sok szőllő vót, nálunk is. A kukoricáná amibe benne van a cső, azt a csuhét, a sústyát, mit mondjak, ijen kétujjnyi szélëssekre elhasogatták. Akkor mëgsodorta, középën kötött ëgy görcsöt. Ez a férfiak dóga vót. Apámé, szomszéd Pista bácsié. Mindënkiné vót szőllő! És akkor százassával bëcsomagóta. És akkó tavasszal, nyáron, má mikor köllött a szőllőt kötni, akkor köttünk vele.