Az otthoni, családon belüli mesélés alapvető szerepet játszott a mesék és mondák átörökítésében az 1960-as évekig. Pesti András, Pesti József, Rácz János, Vircsák Mihály, Holló Józsefné és Kiss Károlyné a legtöbb meséjét és mondáját az apjától tanulta. Rózsai Gyuláné, Pesti Józsefné Holló Ilona és Pesti Józsefné Majer Borbála ismeretanyagának java az anyjától eredeztethető. Csonka András (1910–1992) a nagyapjától vette át meséinek és mondáinak zömét, Dudás Imréné, Gulyás Ferencné, Janyik Józsefné, Mészáros Mihályné és Zsigri Mihályné pedig a nagyanyjától. (Rendhagyó három kiváló elbeszélő, a legnagyobb repertoárú Vircsák Mihályné, a szintén hatalmas tudásanyagot birtokló Pesti Andrásné és a jó elbeszélő, Tóth Andrásné esete. Vircsák Mihályné 427 szövegének csupán töredéke való a családból, a szüleitől és a sógornőjétől. A mesemondó ismeretszerzésében nagyobb súllyal latba eső átadót nem lehetett meghatározni. Vircsák Mihályné maga is úgy ítélte meg, hogy felnőttkori nyüzsgő élete, jövés-menése közben „ragadt rá” a sok ismeret. Pesti Andrásné gazdag repertoárjának szintén csak egy kis töredéke származik a családból. Ennek a családból hozott anyagnak a meghatározó hányadát az anyjától, kisebb részét – többek között – a nagyanyjától sajátította el. Szólnom kell még az átlagon fölüli repertoárral bíró Tóth Andrásnéról. Ő sem a családjához, hanem a lakóhelyéhez közel eső kedvelt tanyázó helyhez, Kozári Benedekékhez, a házban megforduló környékbeli, változatos tudású mesélőkhöz köti kiterjedt prózai hagyománykincsének létrejöttét.) Amint az eddig elmondottakból látjuk, Holló Józsefnén és Kiss Károlynén kívül valamennyi elbeszélő döntően azonos neműtől tanult. Számokban kifejezve: a galgamácsai mesélők 87%-a azonos neműtől, 13%-a ellenkező neműtől leste el a tudását. Egyet kell értenem Katona Imre vélekedésével: „Kiderült, hogy Tápén – s részben egyebütt is – férfi elsősorban férfitól, nő pedig nőtől tanul mesét” (Katona I. 1977, 250). A kutató egy másik művében árnyalta e megállapítását: „A Csongrád megyei Tápén azt tapasztaltam, hogy férfi férfitól, nő pedig nőtől tanul mesét, és a mintegy 80 mesetípusból legfeljebb 4–5 mondható csak közösnek, »nemek felettinek«. Kopácson nem ennyire éles a különbség” (Katona I. 1972, 349). Az otthoni, családi kereteken belüli rendszeres mesemondás Galgamácsán az 1980-as évekre fokozatosan elhalt. Legkésőbbi nyomai az 1960-as évek elejéről, amikor Pesti József mesélt (a vele egy házban lakó) unokájának; az 1960-as évek végéről, amikor Gulyás Ferencné mesélt a kislányának; az 1970-es évek első felétől a végéig, amikor Csonka András (1910–1992) mesélt az unokáinak; az 1980-as évek első feléből, amikor Rácz János mesélt a dédunokájának és Vircsák Mihályné az unokáinak. Szórványosan, alkalomszerűen az 1980-as évek második felében is elmondtak a nagyszülők unokáiknak egy-egy legenda-, tréfás vagy formulamesét, eredetmagyarázó vagy történeti mondát. Az 1990-es években azonban – tapasztalataim szerint – ez is megszűnt. A nagyszülőket magukhoz láncolták – a rendszerváltozás után fölvirágzott – kereskedelmi televíziók folytatásos sorozatai, azóta pedig – egészen napjainkig tartó tapasztalataim szerint – az unokák értetlenül, idegenül állnak szemben a mesék és a mondák számukra már nem ismert, távolinak tűnő paraszti világával. Így az unokák nem igénylik, sőt kifejezetten elutasítják a „régi dolgok” emlegetését.