Korábbi viselkedéses és fMRI-vizsgálatok alapján egyaránt elmondható, hogy a vizuális figyelem fókusza a szemek pozíciójától (bizonyos korlátok között) függetlenül mozgatható.1 A korábban említett nyílt/rejtett jelzőket használjuk a téri figyelmi fókusz változásainak leírására is (ld. 14. ábra). Amikor a téri figyelmi fókusz úgy mozdul el, hogy közben a szemeink is mozognak, akkor nyílt figyelemről beszélünk, míg ha ugyanebben a helyzetben a szem mozdulatlan marad, rejtett figyelemről beszélünk (Posner, 1980). Ezeket a fogalmakat Posner vezette be, és egy igen ötletes vizsgálat kapcsán mutatta be a jelenséget. Maga a vizsgálati elrendezés egyébként olyannyira ötletesnek bizonyult, hogy Posner-paradigmaként a mai napig használatos a kísérleti-kognitív pszichológiában. A Posner-paradigmában egy célingert kell detektálni, és jelezni, hogy milyen téri pozícióban helyezkedik el. Arra kérik a résztvevőket, hogy nézzenek egy a képernyő közepén megjelenő fixációs keresztre. Ezt követően a képernyőn két üres négyzettel kijelölésre kerül a célinger lehetséges pozíciója (az egyik jobbra, a másik balra a fixációs kereszt vonalában, azonos távolságra). Ezután megjelenik egy jelzőinger (cue), amely többnyire – az esetek 80 százalékában – helyesen jelzi előre a célinger téri pozícióját. A jelzőinger megjelenhet középen, a fixációs kereszt helyén egy nyílként (endogén jelzőinger) vagy úgy, hogy az egyik négyzet kerete megvastagodik (exogén jelzőinger). Endogén jelzés esetén a résztvevők szemmozgás nélkül mozdítják el figyelmi fókuszukat a jelzés irányába, míg exogén jelzés esetén szemmozgás is szükséges, mivel a jelzőinger messze van a fixációs ponttól. Arra, hogy a jelzőinger csak nagy, de nem teljes bizonyossággal jelezze előre a célinger helyét, azért van szükség, mert különben az endogén jelzés is szemmozgást váltana ki. 80 százalékos pontosság esetén marad némi bizonytalanság, de nem túl nagy ahhoz, hogy a résztvevők figyelmen kívül hagyják a jelzést.