A gátlási (és végrehajtó) funkció egyik legismertebb és legkorábbi vizsgáló eljárása a Stroop-feladat (pontosabban Stroop Szín–Szó feladat), amelyet John Ridley Stroop írt le 1935-ben. Célja az interferenciahatás leírása volt, valamint egy potenciális gyakorlási hatás (MacLeod, 1991). A mai vizsgálatok során nem pontosan az eredeti, Stroop által közölt feladatokat szokták használni (az eredetiről ld. MacLeod, 1991). A jelenleg használt feladat során a résztvevőknek vagy szavakat vetítenek egyesével, vagy egy hosszabb szólistát látnak, és az a dolguk, hogy hangosan kimondják vagy a megfelelő billentyűk lenyomásával jelezzék, hogy a szó milyen színnel van írva. A feladatban két kondíció van: kongruens, amikor a szó színe és jelentése megegyezik (pl. pirossal van írva a piros szó); és inkongruens, amikor a szó színe és jelentése nem egyezik meg (pl. kékkel van írva a piros szó). Robusztus és gyakran megismételt eredmény, hogy a vizsgálatban résztvevők az inkongruens helyzetben lassabban és több hibával tudják megoldani a feladatot a kongruenshez képest (ld. 18. ábra). Sőt az egyéni különbségek is jelentősen kihangsúlyozódnak az inkongruens helyzetben (feltehetően a gátlási funkció érintettsége okán, amelynek kapcsán láttuk, hogy nagy individuális különbségek lehetségesek). A Stroop-hatás lényegében a két vizsgálati kondíció közötti teljesítménykülönbségre utal. A Stroop-hatás (vagy interferencia) számos különböző formában megjelenhet a klasszikus szó–szín formán túl, például érzelmi ingerekkel vagy akár térileg. A Stroop-feladat kapcsán a gátlás számos szinten megjelenhet (fonológiai, szemantikus és a viselkedéses válasz); például attól függően, hogy színnel vagy szóval kell válaszolni, más lesz a háttérmechanizmus (Parris et al., 2021).