Az egyik gyakran vizsgált jelenség a visszatérési gátlás (inhibition of return), amely arra a viselkedéses tendenciára utal, hogy a korábban megfigyelt vizuális helyekre való orientáció gátlás alá kerül egy rövid ideig (Posner et al., 1985). A visszatérési gátlás azért hasznos, mert facilitálja az új téri pozíciók felé történő orientációt, ezzel elősegítve a keresési teljesítményt, és maximalizálja a vizuális tér letapogatásának nagyságát. Vagyis a jelenség az alkalmazkodás szolgálatában áll: a látvány vizuális letapogatása kapcsán előnyös, ha a már megfigyelt területek helyett újabbakat figyelünk meg, és nem térünk vissza (Taylor–Klein, 1998). Vizsgálati helyzetben ezt úgy figyelték meg (Posner et al., 1985), hogy a képernyő szélén megjelent egy jelzőinger, majd eltűnt, és ezt követően valamennyi idő elteltével (0–500 ms) megjelent a képernyőn egy célinger vagy a jelzőinger, egy másik téri pozícióban (például az átellenes oldalon). A jelzőinger nem állt kapcsolatban a célingerrel, tehát ugyanolyan gyakorisággal követte azt az egyik vagy a másik oldalon a célinger. A vizsgálatban résztvevők feladata az volt, hogy minél gyorsabban jelezzék a célinger megtalálását. Az eredmények érdekessége, hogy ha a jelzőinger és a célinger ugyanabban a téri pozícióban jelent meg, néha nehezebb volt a feladatmegoldás. Pontosabban, ha a jelzőinger és a célinger megjelenése között eltelt idő egészen minimális volt (0–100 ms), akkor gyorsabban találták meg a célingert a jelzőingerrel azonos, mint az ellentétes téri pozícióban. Amikor a két inger között eltelt idő 200–300 ms volt, akkor nem volt különbség a két téri pozíció kötött. Azonban amikor ennél több idő (300–500 ms) telt el a két inger között, a célingert gyorsabban találták meg a résztvevők, ha az nem a jelzőinger helyén jelent meg.