A hibrid vizuális kereséses feladat egy igen érdekes paradigma, amely jelen könyv több fejezetében is előfordulhatna. A hibrid keresés arra utal, hogy a résztvevők számos (akár száz) célingert tanulnak meg, majd különböző, vizuálisan prezentált keresési helyzetekben, ahol több tucat inger is jelen lehet, azt kell eldönteniük, hogy bármely korábban megtanult célinger jelen van-e az adott ingerek között (Wolfe, 2012). A paradigma azért érdekes, mert ötvözi a vizuális és az emlékezeti keresés irodalmát, vizsgálja ezek interakcióját (pl. munkamemória-terhelés a célingerek közötti keresés okán), valamint jobban leírhat számos speciális gyakorlati munkakört (pl. radiológusok vagy reptéri biztonsági szolgálat) és általános eseményeket (pl. megtalálni a boltban/konyhában az ebéd hozzávalóit), amelyekre pusztán a vizuális vagy az emlékezeti keresés szakirodalma nem tud kimerítő választ adni. Jeremy Wolfe kutatásai során kimutatta, hogy minél több célingert kell észben tartanunk, annál tovább tart a vizuális keresés – és ez összefüggésben van azzal, hogy a munkamemória keresési ideje az észben tartott ingerek számával növekszik. Pontosabban valamilyen logaritmusfüggvény alapján írható le az összefüggés a keresési idő és az ingerhalmaz nagysága között (Wolfe, 2012). Legyen például az a feladat, hogy mutatnak nekünk egy képet, amelyen meg kell találni egy ismerősünket – de nem tudjuk, melyiket. Ha feltesszük, hogy kettes alapú logaritmusfüggvény jellemzi a keresési idő és a keresendő tárgyak számának viszonyát, kiszámítható, hogy a szociális médiában szereplő ezer barátunk bármelyikének megtalálása száz ember között 40 percet vesz igénybe (feltéve, hogy a memória és a vizuális keresés egyaránt lineárisak, és a keresés minden lépése 25 ms). Ezt úgy lehet szemléletesen értelmezni, hogy amikor a megfigyelő ránéz az első tárgyra a képen, nagy általánosságban a keresendő célingerek felét ki tudja zárni az első lépésben (egy vizuális jegy mentén, emlékezeti keresés segítségével), majd a második lépésben a megmaradó ingerek felét – és így tovább, egészen addig, amíg egy egyedi vonás nem azonosítja a tárgyat mint célingert, vagy a kereső ennek hiányában nem veti el a tárgyat mint zavaró ingert. És ez ismétlődik minden egyes vizuálisan megjelenő inger esetén. Természetesen itt is fontos, hogy nem „csak úgy” keresünk, hanem top-down folyamatok érvényesülnek, és számos faktor vezeti (ld. Wolfe modelljét, 7. fejezet) a feladatmegoldást.