Miután áttekintettük a legfontosabb és legtöbbet használt mérőeljárásokat, fontos szót ejtenünk az egyik első metaelméletről, amely a kognitív pszichológiában a figyelmi jelfeldolgozásról született. A korai figyelmi vizsgálatok során egyre több bizonyíték gyűlt össze arról, hogy a jelek észlelésének folyamata nem tekinthető pusztán diszkrét küszöbértékek elérésének, hanem úgy tűnt, mintha az agy statisztikai döntést hozna. A szignáldetekciós elmélet (Tanner–Swets, 1954) szerint egy inger előfordulása elmozdulást okoz az idegrendszerben végbemenő, véletlenszerűen változó folyamat átlagában. Az elmélet alaptézise, hogy a döntéseket bizonytalan tudás alapján hozzuk meg, és megfigyelőként célunk az, hogy minél pontosabban kiválasszuk a jelet a háttérzajból. Megfigyelőként be kell állítanunk egy kritériumszintet, hogy mit tekintünk már jelnek, és mit tekintünk még zajnak. Például, ha a buszon utazva (zaj) úgy halljuk, mintha megszólalna egy telefon (jel), és a saját csengőhangunkat véljük felfedezni a dallamban, vajon mikor döntünk úgy, hogy ellenőrizzük, minket hívnak-e? Nos, ebben egyrészt nagy egyéni különbségek vannak, minden személynek van egy rá jellemző alapvető kritériumszintje. Ugyanakkor az is igaz, hogy ha éppen egy hívást várunk, akkor hamarabb döntünk úgy, hogy a mi telefonunk szól, és hamarabb vesszük elő megnézni, mint ha nem várnánk hívást.