A gyermekek kognitív képességei a környezetükkel való interakció során fejlődnek. Nincs ez másképp az iskola esetében sem. Még az olyan formális tanulási szituációkban is, mint egy tanóra, egy gyerek számos különböző ingerrel találkozik, amely eltereli, zavarja a figyelmét. Hogy sikeresen teljesítsen, be kell vonódnia a feladatba, és ki kell zárnia ezeket a zavaró ingereket. Ehhez, már tudjuk, két dolog kell: fenntartott figyelem és gátlás. Ugyanakkor már az 1960-as években megkérdőjelezték, hogy a kiskorúak képesek-e effektíven figyelni (és ha igen, akkor mennyi ideig). Általánosságban a korai vizsgálatok azt találták, hogy az élekor előrehaladtával fokozatosan javul ez a képesség, vagyis 4-től 12 éves korig egyre hosszabb ideig képesek figyelni egy előre meghatározott feladatra, még zavaró ingerek jelenlétében is (Higgins–Turnure, 1984). Ugyanakkor nem csak az iskolai teljesítmény szempontjából fontos a jó figyelemregulációs képesség (és nyilvánvalóan a hozzá kapcsolódó egzekutív funkciók érettsége), mivel későbbi szociális és szocio-emocionális készségeket is jól előre jelezhet. A gyermekek figyelmi terjedelmének fenntartási képessége kapcsolódik a korábban tárgyalt egzekutív funkciókhoz, úgymint a munkamemória, gátláskontroll és kognitív flexibilitás (és tágabban a szelf-regulációhoz). Viselkedésesen azt jelenti, hogy a gyermek képes hosszú távon figyelni releváns információra, figyelni a tanárra és kitartani egy feladat során. Például 5-6 évesen jobban követik az óvónéni utasításait azok, akiknek jobbak az egzekutív funkciói, mivel az jobb figyelmi működéssel jár (Gathercole–Alloway, 2008). Megfordítva, a gyengébb végrehajtó funkció gyengébb figyelmi kontrollal jár, aminek következtében az ilyen gyerekeknek több diák–diák, illetve diák–tanár konfliktusa lesz (de Wilde et al., 2016). Idegrendszeri szinten a végrehajtó hálózat (ld. 6. fejezet), azon belül is a cingulo-operuláris hálózat (ld. 8. fejezet) felelős a fenntartott figyelem monitorozásáért és a konfliktusos információk megoldásáért (Dosenbach et al., 2007; Petersen–Posner, 2012).