Számos tanulmányban kimutatták, hogy az életkor előrehaladtával romlanak a kognitív (Salthouse, 2009) és így a figyelmi folyamatok is (Czigler, 1996; Czigler et al., 2006; Hahn et al., 2006). Elektrofiziológiás eredmények szerint idősebb személyeknél (60 év fölött) csökken a deviáns ingerekre mutatott érzékenység (Czigler et al., 1992), illetve az inger sajátságaira jutó figyelmi kapacitás (Czigler, 1996), az újszerű ingerek feldolgozása romlik (Czigler–Balázs, 2005), valamint lassulnak az orientációval kapcsolatos és feladatspecifikus figyelmi folyamatok (Czigler et al., 2006). Mindez annyit jelent, hogy az időskori lassulást két, egymástól feltehetően nem független koncepció határozza meg: az általános lassulás (Salthouse, 2009) és a gátlási folyamatok csökkenésének elmélete (Hasher et al., 1991). Szintén elektrofiziológiás eredmények alapján valószínűsíthető, hogy ezek a deficitek függetlenek a szenzoros hanyatlástól (Zanto–Gazzaley, 2014) – vagyis nem abból fakad, hogy az idős vizsgálati személy kevéssé jól hallja vagy látja az ingert, amelyre válaszolnia kellene. Ezek az eredmények különösen érdekesek a kiugró (pl. fenyegető) ingerek feldolgozásának szempontjából. Az orientációs-detekciós folyamatok romlása egyértelműen problémát jelent, ha valamilyen kiugró ingert kell észlelni vagy éppen figyelmen kívül hagyni a környezetben. A lassuló feldolgozással és kapacitással együtt ez rosszabb döntésekhez vezethet, ami limitálja a személy későbbi lehetőségeit. Éppen ezért felmerül az a kérdés is, vajon egyformán érinti-e a kognitív hanyatlás a semleges és fenyegető ingerek feldolgozását. A fenyegető ingerek kiemelt szerepe az észlelésben és a figyelmi folyamatok során azzal járhat, hogy az életkor előrehaladtával a semleges és fenyegető ingerek közötti különbség megmarad. Ugyanakkor az evolúciós adaptivitás akár azt is sugallhatná, hogy a romlás lassabb gradienssel történik, így nő a különbség a semleges és fenyegető ingerek tekintetében.