Az emlékezet nem az egyetlen segédeszköze az elmében lejátszódó dolgok szabályozásának. Nincs értelme a tényekre való emlékezésnek akkor, ha nem állnak össze mintává, ha nem találunk közöttük hasonlóságokat és törvényszerűségeket. A legegyszerűbb rendező elv az, ha megnevezzük a dolgokat; a kitalált szavak a különálló eseményeket általános kategóriákká alakítják át. A szó ereje hatalmas. A Teremtés könyvében Isten közvetlenül azután nevezi meg a nappalt, az éjszakát, a földet, a tengert és mind az élőlényeket, hogy megteremtette őket, s ezzel fejezi be a teremtés aktusát. János evangéliumában olvashatjuk: „Az isteni Ige. / Kezdetben volt az Ige, / és az Ige Istennél volt, mert Isten volt az Ige. / Ő volt a kezdetben Istennél. / ... Az igazi világosság, / amely minden embert megvilágosít, / a világba jött. / A világban volt”1, és Hérakleitosz azzal kezdi csaknem teljesen elveszett írásainak ránk maradt töredékét: „Bár a logosz ez, örökre képtelenek értelmetlenségükben felfogni az emberek előbb is, mint hallották volna, s azután is, hogy már meghallották.”2 Ezek az idézetek mind alátámasztják a szavak fontosságát a tapasztalatok kezelésében. A legtöbb jelrendszer építőkövei, a szavak, lehetővé teszik az elvont gondolkodást, és megnövelik az agy ingertároló kapacitását. Az információ elrendezésére szolgáló rendszerek nélkül még a legvilágosabb memória is a káosz állapotában lelné a tudatot.