A félelmetesnek tartott dolgok közt az egyik legrosszabb a félelem attól, hogy kimaradunk az emberi kommunikáció áramlatából. Semmi kétség, az ember társas lénynek született; csak mások társaságában érzi magát teljes embernek. Sok primitív kultúrában a magány olyan rettenetes dolognak számít, hogy az emberek mindent megtesznek annak érdekében, hogy soha ne legyenek egyedül; csak a boszorkányok és a sámánok érzik magukat jól még magányosan is. Sok egymástól nagyon különböző emberi társadalomban – az ausztrál őslakosoknál, az amish farmereknél, a West Point-i kadétoknál – a legriasztóbb büntetés, amit a közösség kiszabhat valakire, a kirekesztés. A semmibe vett személy fokozatosan depresszióssá válik, és lassan-lassan a saját létezésében is kételkedni kezd. Némely társadalomban a kiközösítés végkimenetele a halál: az, akit egyedül hagytak, lassan úgy gondolkodik magáról, mintha már meg is halt volna, hiszen senki sem figyel rá. Apránként elfelejt gondot viselni magára, és végül csakugyan meghal. A latin kifejezés az „életben maradni”-ra az volt, hogy inter homines esse, ami szó szerint annyit jelentett, hogy „emberek között lenni”, míg a „halottnak lenni” megfelelője az inter homines esse desinere volt, avagy „nem lenni többé az emberek között”. A római polgár számára súlyosság tekintetében a halálbüntetés után rögtön a száműzetés következett; ha a városi polgárt kiszakították társai közül, láthatatlanná vált a többiek számára, nem számított, milyen luxuskörülmények között élt aztán a birtokán. Nagyon jól ismerik ezt a keserű érzést a mai New York-iak is, amikor valamilyen okból el kell költözniük a városukból.