Minden szabály alól vannak kivételek, és noha a legtöbb ember retteg a magánytól, sokan önszántukból élnek egyedül. Ahogy a Francis Bacon által szeretettel idézett régi mondás tartja: „Aki örömét leli a magányosságban, az vagy vadon élő állat, vagy isten”. Ha nem is kell feltétlenül istennek lennünk, de ahhoz, hogy élvezni tudjuk a magányt, ki kell építenünk egy olyan szellemi gyakorlatot, hogy a civilizált élet figyelemirányító segédeszközei – a többi ember, tévé, színház, vendéglő és könyvtár – nélkül is elérhessük az áramlatot. Ilyen ember például Dorothy, aki Észak-Minnesota egyik tavas-erdős, elhagyatott részén él egy kis szigeten, közel a kanadai határhoz. Dorothy eredetileg ápolónő volt egy nagyvárosban, és azután költözött ki a vadonba, hogy a férje meghalt és a gyerekei felnőttek. A három nyári hónap alatt a tavat kenujukon átszelő halászok kikötnek a szigeten, hogy beszélgessenek vele, de a hosszú teleken hónapokig teljesen egyedül van. Dorothy vastag függönyöket akasztott az ablakaira, mert nem bírta elviselni, hogy amikor reggelente fölébredt, az ablak mögül egy csapat farkas bámulta vágyakozva, orrukat az ablaküveghez nyomva.