Közismert, hogy a kreativitást és a gyászt is Freud tette először mélylélektani vizsgálat tárgyává, noha konkrét összefüggéseket nem fogalmazott meg a kettő között. Az alkotófolyamat és az alkotó személye 1907 és 1910 között állt Freud figyelme középpontjában (Kőváry, 2017), míg korszakalkotó Gyász és melankólia című tanulmánya pár évvel később jelent meg (Freud, 1997/1917), amelyben a depressziót (melankóliát) az elégtelen, félresiklott gyászfolyamat eredményeként értelmezi. A kreativitás, a gyász és a melankólia (depresszió) kapcsolatát azonban nem ő, hanem barátjának, Ferenczi Sándornak a tanítványa, Melanie Klein tárta fel először. Klein szerint (Segal, 1997/1973) a depresszivitás, a gyász és a kreativitás a személyiségfejlődés inherens része, amit a depresszív pozícióval és annak a megoldásával kapcsolatos elméletében fejtett ki. Klein szerint az én és az érzelmi tárgykapcsolatok két, általa pozíciónak nevezett korai „valóságkezelő” konstelláción keresztül öltenek formát az embergyermek belső világában, amelyek sajátos tárgykapcsolatokból, szorongásokból és elhárításokból szövődnek. Az első, úgynevezett paranoid-szkizoid pozícióra az jellemző, hogy a gyermek tudattalanjában a „libidinózus” és az „agresszív” ösztönkésztetések hatására folyamatosan szélsőséges, az ösztöntárgyra irányuló fantáziaképződmények jönnek létre (szenvedélyes, impulzív szeretet és pusztító harag, irigység, mohóság). Ezek cirkuláris (értsd: a projekció és az introjekció meghatározta) kapcsolatban állnak az anyai tárgy felől érkező szeretetteljes és elhanyagoló benyomásokkal, vagyis az internalizálódó érzelmi tapasztalatokat mindig átszínezik a fantáziák, az introjektumok pedig meghatározzák a további fantáziaprojekciókat.