Magyarországon és a határon túli magyar nyelvű oktatásban a tanítás nyelve a magyar köznyelv, más nyelvváltozatok, köztük a nyelvjárások, tananyagként jelennek meg (lásd erről Parapatics, 2020, p. 7, Szabómihály, 2015, p. 67, Cs. Nagy & N. Császi, 2015, p. 7–8, Kiss, 2001, p. 145–146). Bár az oktatás tartalmi-szabályozó dokumentumai (határon innen és túl) rendszerint fontosnak tartják a nyelvhasználat változatosságának bemutatását is, a köznyelven kívüli nyelvváltozatokhoz gyakran lenéző attitűd kapcsolódik (Parapatics, 2020, lásd még Kiss, 2001, p. 16, Szabómihály, 2015). A nyelvjárásokról való tudás azonban összekapcsolódik más tudományterületekkel is (például nyelvtörténeti, néprajzi vagy irodalmi ismeretekkel), ezért az iskolai oktatás nem hagyhatja figyelmen kívül a nyelvjárásokat. „A nyelvjárások ismerete hozzátartozik nemzeti öntudatunk, nyelvi önazonosulásunk kialakulásához. Magyarságtudatunknak nélkülözhetetlen alappillére, olyan, mint a nemzeti múlt, a nemzeti kultúra vagy a néprajzi hagyományok ismerete” (Cs. Nagy & N. Császi, 2015, p. 8). A felsőoktatásban tanulók számára ezért fontos az a lehetőség, hogy bővebb dialektológiai ismereteket szerezzenek, és a leendő magyar nyelv és irodalom szakos tanárok korszerű tudással oktassák majd a nyelvváltozatokhoz (köztük a nyelvjárásokhoz) tartozó ismereteket. Bár a többnormájú szemlélet már megjelent az anyanyelvi nevelésben, és arra is van példa, hogy a közoktatást szabályozó dokumentumokban is, a kutatások szerint a standard és a nyelvváltozatok egyenrangúsága a pedagógusok körében még nem terjedt el (lásd erről Dudics Lakatos, 2020, p. 165, Parapatics, 2020, Jánk, 2019).